Vigye többre az a gyerek

Nem könnyű esténként, a kanapén elterülve a cseperedő utód majdan üstökösként felívelő pályájáról ábrándozni annak ismeretében, hogy a kimagaslóan intelligens szülők valószínűleg kevésbé intelligens gyermekeket nemzenek a „visszatérés az átlaghoz” genetikai szabály szerint. Annak a valószínűsége is meglehetősen kevés, hogy leánygyermekünk szexuális kisugárzása 150 fölötti intelligenciahányadossal párosul majd, mint például Sharon Stone amerikai színésznőé. Különösen, ha tudjuk, hogy a férfiak között sokkal több a szélsőség, a zseniális tehetség és a szellemileg elmaradott, míg a nők a nagy átlagot erősítik.

Ugyanakkor a nagy átlag népes táborában egy másik kutatási eredménnyel vigasztalhatja magát a szülő: a gyermekek általában képességeiket tekintve kicsit mindig túlszárnyalják átlagos őseiket. (Míg egyszer csak megálljt nem parancsol a „visszatérés az átlaghoz” tétel...) Érdekes nevelési helyzet, ha a gyengébb adottságú szülők minden erejükkel úgy próbálják terelgetni utódaikat, hogy azok többre vigyék náluk.

És még akkor sincs veszve semmi, ha történetesen a mi Pistikénk nem született borotvaésszel. Elvakult szülőként Einstein példájával nyugtatgatjuk magunkat, aki csak négyéves korában tanult meg beszélni, és iskolai pályafutása alatt értelmileg visszamaradottnak tartották. Nem a mi kincsünk az első, akit kirúgtak. – Röntgen is megbukott az érettségin, így sosem kapott végbizonyítványt. Na és Edison?! A szülei és a tanárai egyetértésben értelmi fogyatékosnak nyilvánították és kisegítőbe járatták – dohogunk magunkban, és fogcsikorgatva aláírjuk a legújabb fizika ötöst...

Köldökzsinóron

Magam is zavarba jöttem, mikor megmutatta a fényképet. Keményített szoknyás, loknis fürtű csöppség nézett tétován a lencsébe, szöszke, sütött hajában az akkoriban elmaradhatatlan, óriási, pöttyös masnival. Jó néhány percbe telt, mire rájöttem, kit ábrázol a kép. A kis Gyurikát, kétesztendős korában. Az édesanyja csupa jó szándékból öltöztette kislányruhába a fiát, mivel olyan kedves, szabályos arca volt. Különben is a mama mindig lányra vágyott. A Garam menti falucskában ugyanis, ahol laktak, még élt a szokás: a lánygyerek feladata, hogy gondoskodjon az édesanyjáról.

Gyurika – felnőttkorában is mindig mindenki így szólította – látszólag jól boldogult. A kicsi faluból felköltözött a fővárosba, sok száz kilométerre a szülői háztól. Feltűnően férfiasnak mutatta magát, a foci, az autók és a méregdrága pubokban lehajtott óriási korsó sörök határozták meg az életét. Csak a lányokkal alakultak szerencsétlenül a dolgok. Gyurika egyik kalandból a másikba esett, de megnősülni sohasem vágyott. (A mama még idejében megtanította neki, hogy a nők csak a vagyonára vadásznak.)

Úgy lett valóban, ahogy a szülője akarta: az egyszem fiú az utolsó pillanatig ápolta haldokló édesanyját, majd hamarosan eltemette az apját is. Ezután jó darabig nem hallatott magáról. Csak egy ismerős hozta a hírt, hogy Gyurika elment. Egyik nap még rendezkedett a munkahelyén, s alig vették észre, hogy sápadt, sárgás a bőre, másnap bevonult kórházba, s hamarosan meghalt. Tette, amire nevelték – ment a szülei után.

Legtöbbször persze nem torkollik tragédiába, ha a szülő rátelepszik csemetéjére. Ha saját elfuserált életét a gyereke révén szeretné helyretenni. Csupán óriási, nyomasztó terhet rak a nebuló vállára. A felnőtt azzal védekezik, hogy őt csak a jó szándék vezeti, jobb sorsot kíván utódjának, mint az övé volt. Mi mást várna az apa, aki csak a megyei bajnokság legalsó osztályában rugdosta a bőrt, mint hogy serdülő fiából csodacsatár legyen? Mi sem természetesebb, hogy az orvos papa azt reméli, a saját vére viszi majd tovább a jól jövedelmező praxist.

Baj csak akkor van, ha a sportoló kamasz az apukája két ballábát örökölte, ezért lövései többször landolnak a szomszéd veteményeskertjében, mint a kapuban. Az meg kész tragédia, ha a doktorcsemete nemhogy az orvosira, de még egy mezei főiskolára se szeretne felvételizni, helyette viszont nyakig olajosan bütyköli az autóját. A trónörökös szédítő karrierjéről álmodozó szülőt e kudarcok többnyire visszahozzák a földre. Belátja, hogy az ő szeme fényének is joga van hasra esni, s az ember legfeljebb annyit tehet, hogy segít a gyereknek föltápászkodni.

Az anyai hit

Pablo Picasso egy interjúban ezt mondta: „Amikor megszülettem, édesanyám nagyon hitt bennem, meg volt győződve róla, hogy nagyon sokra viszem. Azt mondta, fiam, menj katonának, és te leszel Napóleon! Vagy menj papnak, és te leszel a pápa! Hát én festőnek mentem. És én lettem a Picasso.”