Valóságot ígérő kukkolóshow-k

Ugyanez idő tájt Paul Zimbardo szociológus szociálpszichológiai kísérletbe kezdett: körülbelül két tucat önként vállalkozó kísérleti alany segítségével modellezte a börtönökben uralkodó hatalmi viszonyokat. A jelentkező egyetemistákat véletlenszerűen két csoportra osztotta, és az egyik csoportot „őrnek” rendelte a másik csoportból álló „foglyok” mellé. A zárt térben folyó kísérletet azonban idő előtt meg kellett szakítani, mert a „foglyok” egyre jobban szenvedtek az „őrök” fokozódó brutalitásától, míg az „őrök” arra panaszkodtak, hogy a rendetlenkedő „foglyok” között csak kemény eszközökkel lehet fegyelmet tartani.

Ekkortájt zajlott Stanley Milgram kísérlete is, a szociálpszichológia legnagyobb hatású vállalkozása, amelyben azt vizsgálta, hogyan működik a „parancsra tettem” logikája. A kísérletben Milgram azt mondta az önként vállalkozó alanynak, hogy tanítási technikákat tesztelnek, és az ő feladata lesz, hogy a kísérlet „alanyát” (aki valójában beszervezett személy volt) teljesítményre ösztönözze. Az „ösztönzés” formája egy-egy áramütés volt. Az áramütések erőssége egészen a halálosig terjedt – legalábbis a kísérleti alany így hitte. A „tanító” tehát, miközben egy üvegfalon keresztül szemlélte az áldozatot, egyre nagyobb áramütésekkel büntette, ha tévedett. A kísérlet tanulsága az, hogy az emberek jelentős része egy „szaktekintély” utasítására akár halálos áramütést is mérne valaki másra, akinek egyetlen bűne az, hogy nem tud elég gyorsan és pontosan bemagolni értelmetlen szavakat.

A tanulság: az új avantgárd művészet kísérletező kedve egyfelől és a szociálpszichológia műhelyei másfelől réges-régen bevezették a magasabb kultúra és tudomány szféráiba azt a technikát, amellyel most a „valóságshow” műfajában a tévénézők millióit szórakoztatják szerte a világon. Ugyanarról a dologról van szó? Vagy mégsem ugyanarról?

Az bizonyos, hogy bámulatos terjeszkedésnek indultak azok a műfajok, amelyek a képzett színészek és műsorvezetők, az intellektuális szövegelők vagy professzionális sztárok, a feszesre fogott forgatókönyvek és a megvágott, megkomponált filmek „álságos” világa helyett egyenesen a „valóságot” ígérik. Mintha a „művészet” és a „valóság”, a „művi” és a „természetes” régi ellentétét látnánk viszont tömegkulturális formákra alkalmazva.

A különféle beszéltető és szembesítő show-k alapanyaga a mindennapi ember a maga esetlenségével, kínos és érdekes spontaneitásával, életének banális, de ismerős problémáival – mesterséges világokban, mesterségesen szított indulatok közé helyezve. Mi sem érdekesebb, mint néhány apagyilkos, gyermekgyalázó, rasszista vagy csaló, ha összeeresztik áldozataival (és fordítva). A hírhedt amerikai Jerry Springer-show esetében valóságos elvárás, hogy az önként vállalkozó szereplők a show végén összeverekedjenek, és megnézhessük, ahogy feketébe öltözött biztonságiak választják szét az őrjöngő-sikítozó átlagembereket. Jerry aztán – a morál szellemében – békét parancsol, nagyszabású csokorátadást rendez, majd elbocsátja állatkertjét.

A valóságos időben dolgozó hírcsatornák – például a CNN – viszont tragédiákról és háborúkról ígérnek vágatlan, helyszíni, tehát „hitelesebb” tájékoztatást, és akár tíz órán át is közvetítik, mondjuk, egy kútba zuhant kislány megmentésére tett erőfeszítéseket, meginterjúvolva bárkit, akit kameravégre kaphatnak, és hosszú, üres műsorvezetői tirádákat iktatnak a holtidőkbe – addig is, míg eljön az örömteli vagy a drámai végkifejlet. A lényeg, hogy a néző ne kapcsoljon el – „maradjanak velünk – a reklám után a dráma folytatódik!”

Miért – miért – miért? Ezt kérdezik most maguktól, ezt kérik számon a médián a kétségbeesés és a morális értékek nevében, azok a minőségi tájékoztatásra vagy felemelő kulturális élményre vágyó emberek, akik nem pusztán felháborodnak az „ízléstelen” műsorok, a média „züllése”, a közönség „primitívsége” miatt, de jóformán személyük elleni sértésnek tekintik a kukkoló műsorok terjedését és népszerűségét.

Attól tartok azonban, hogy a morális felháborodás inkább elfedi, mint feltárja azt a társadalmi jelenséget, amely a kukkoló show-k formájában került most elénk. Talán nem értjük már a televíziózás lényegét sem, ha éles különbséget teszünk a „minőségi” valóság és a „kukkolás” között. Az a „világra nyíló ablak”, amelyet a televízió kíván nyújtani, mindig mesterséges, és az a „valóság”, amelyet akár a legszínvonalasabb hírműsor elénk tár, szűrt, szerkesztett és vágott, és ennyiben mesterségesen előállított termék – amint erre a média kritikusai, akár politikai, akár társadalmi hevület hajtja őket, sosem mulasztanak el rámutatni.

A „még több valóságot” igénye és a „még szórakoztatóbb valóságot” követelménye szüli aztán azokat a formákat, amelyek nem tudományos vagy felvilágosító céloknak, hanem a közönség igényének rendelődnek alá. Vajon mit néz a közönség, minek örül, min izgul, mi tartja a képernyő előtt, amikor a kukkoló műsort nézi? Azt hiszem, ha meg akarjuk érteni a műfaj terjedését, ezt a kérdést kellene megválaszolnunk.

Ne bámuld már, fiam – mondom automatikusan, szocializáló célzattal, ha gyermekem megáll, hogy az utcán vizelő részeget, a villamoson veszekedő párt, az utcán borosüvegébe kapaszkodó hajléktalant vagy a szomszéd kisgyerek autoerotikus viselkedését (fütyirángatását) kívánná hosszasabban tanulmányozni. És felhorkanok, ha megtárgyalja az útjába akadó rokonszenves ismeretlennel családunk belső viszonyait. Ismert szociálpszichológiai szabályt alkalmazok ilyenkor, amelyet „illem” címén forgalmazunk: védjük a saját privát szféránkat, és mások privát szférájába nem avatkozunk be. Nem szabad még „észrevennünk” sem olyan jeleneteket, melyekhez „nincs közünk”, amelyeknek esetében nem tudjuk, hogyan is kéne viselkednünk, és ahol a dologba való „belekeveredés” ismeretlen veszélyekkel és kínos pillanatokkal járhat.

A televízió ezt a célszerű gátlást feleslegessé teszi: legyen szó akár dokumentumfilmről, akár játékfilmről, akár hírműsorról, akár talkshow-ról, úgy lehetünk tanúi jeleneteknek és gesztusoknak, hogy a „belekeveredés” veszélye nem fenyeget. Senki sem szól vissza, hogy „Mit bámulsz! Akarsz egy pofont?”, nem kell, hogy késztetést érezzünk arra, hogy beavatkozzunk, segítsünk vagy egyáltalán mondjunk valamit, nincsenek személyes dilemmáink, reakcióinkért nem kell felelnünk senki előtt. A televízió (és általában minden médium) az információgyűjtés és a megfigyelés büntetlen és kockázatmentes formája. A néző gúnyolódhat, kommentálhat, visszaszólhat, bámulhat, szidalmazhat bárkit, akit a képernyőn lát – és pontosan ezt teszi. A néző nem passzív befogadógép, hanem felszabadult, indulatos és érzelmes kritikus. Néztek már férfiakkal együtt focit? Néztek már családi körben szappanoperát vagy horrorfilmet? Akkor tudják, mire gondolok.

A kukkoló műsorok ezt a büntetlenséget terjesztik ki valamire, amit a média sokáig, és jó okkal, került: az emberek esetlen spontaneitására. Egy kukkoló show valójában rettenetesen unalmas jelenetek sorát vonultatja fel, nincs olyan tehetségtelen forgatókönyvíró, aki ne borzadna el a tehetetlenkedés, az időhúzás, a redundancia, az eseménytelen üres pillanatok e végtelen során. Nincs beszédtanárnő, aki ne esne kétségbe az artikulálatlan hangok, a kusza, befejezetlen mondatok, az elharapott szavak hallatán. Nincs értelmiségi, akinek ne állna égnek a haja az emberi okoskodás és társalgás azon formái miatt, amelyekkel egy bezárt társaságban egymást igyekeznek szórakoztatni a kukkolás önkéntes alanyai. Amikor a rendezők és producerek a szexet, a veszélyt, a versengést vagy a véres konfliktusok lehetőségét igyekeznek előtérbe állítani, voltaképpen rég bevált receptekkel akarnák feldobni azt, ami elviselhetetlenül ismerős.

A mese rólunk szól, és – mint a Micimackóból tudjuk – szeretjük, ha rólunk szól a mese. Bármilyen mesterséges is a helyzet, bármennyire szerkesztett, vágott, manipulált is a show, azok az emberi gesztusok, szavak, tekintetek, konfliktusok, kapcsolatteremtési kísérletek, amelyeket látunk, mélységesen különböznek egy játékfilm vagy egy hírműsor valóságától, de még egy dokumentumfilmben megszólalók reakcióitól is. A spontaneitás esetlenségét, az emberi tényezőt nem lehet kiiktatni a vákuumból, amelyet a pontos forgatókönyv hiánya teremt, még a megfigyelés tényével és tudatával, a trükkökkel, a feladatokkal, a kiszavazódrámákkal és más csalikkal sem. Végtelenül mesterséges körülmények között emberek viselkednek végtelenül mesterségesen – de a mesterség eszközei nélkül. Civilek a pályán. Viselkedésüket a „ha én lennék a helyében” gondolattal figyeljük. „Ha én lennék Z. helyében, pofán csapnám azt az alakot”. „Miért pont Y.-t? Ha egyszer X. fúrja?” „Jaj, X. legalább kedves – mit utálsz benne?” „Lásd be, hogy jó fej ez az Y., micsoda beköpései vannak.” „Na, ha neked bejön – nekem Z. jobban tetszik, olyan normális!” „De amikor Z. azt mondta Y.-nak, hogy... – azért az kínos volt nem?” Ilyesfajta párbeszédek közepette tanulmányozza az emberiség a ketrecbe zárt emberi példányokat.

Nem hiszem, hogy önmagában és eredendően alantas hajlamra vallana az az igény, hogy mások – hozzánk hasonlóan médiaszempontból eszköztelen mások – viselkedését megfigyeljük, értékeljük és kommentáljuk. Az érdekes az, hogy a nézők szerint a médiában általában fellelhető „mások” nem eléggé hasonlítanak már a nézőkhöz. A média kacsalábon forgó kastély, csillámporos, illatos valami, amelynek a sztárcsinálás és sztárfogyasztás logikája szerint éppen az az értelme, hogy a mindennapok fölött áll és lakóit olümposzi fényben, tökéletes sminkkel és profi koreográfiával tálalja. ĺgy aztán a szereplők, az értelmezések, a kommentárok, az értékelések „profi” változata nem eléggé „rólunk és nekünk” szól. A kukkoló show nem más, mint plebejus újítás, a legújabb technika arra, hogy a néző elhiggye: róla szól a mese – és megrészegüljön ettől. Az emberi tényező bemutatásának és értelmezésének ez a plebejus változata sok tekintetben primitív és félrevezető – de valamitől „hitelesebbnek” tűnik, és ez a „valami” a professzionális médiavilág hitelvesztésére utal. A „felső” világnak arra a gyanakvó leértékelésére az „alsó világban”, amelyet a hiteltelenségtől és visszhangtalanságtól rettegő politikusok újfajta populista szlogenjeikkel, a média új plebejus műfajokkal próbál leküzdeni. A modern világnak azonban a felfelé irányuló mozgás reménye a lényege, az „akár én is lehetnék az ő helyében, ha igyekeznék” ígérete, legyen szó akár pénzről, akár pozícióról, akár hatalomról – akár sztárságról. A nézők, miközben kukkolnak, a társadalmi mobilitás ideálját tartják ébren e torz formában, és ha tetszik, ha nem, az Olümposzt ostromolják.