Vallomás

Az ablaknál álltam, mikor benyitott valaki a szobába. Épp a naplementét figyeltem látszólag. Közben a gondolataim tisztára máshol kalandoztak. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó. Mozdulatlan maradtam. Éreztem, ahogy valaki megfogja a vállam. Összerezzentem. Felnéztem: az anyám jött megnézni engem. Rám zúdította mondatait. Hosszasan fejtegette, hogy mennyire más lettem az utóbbi időben. Elmondta azt is: mennyire aggódik értem.

– Jó – volt a rövidke válaszom, és visszafordultam az ablak felé. Nem érdekelt, hogy mit akar mondani. Pár másodpercig kínos csend volt, majd fogta magát és kiment. Hátranéztem. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy már nincs velem a szobában. Nem tűrtem meg az embereket magam mellett az utóbbi időben. Valami nagyon zavart bennük. Még magam sem tudtam megmagyarázni, hogy mi lehet ennek az oka. Összeszedtem magam, és elindultam valamerre. Kerestem magamnak egy csendes helyet, ahol a gondolataimmal lehettem. Leültem, és végignéztem a tájon. Rájöttem, erre még nem is jártam. Nekidőltem a fának, és a fákat kezdtem számlálgatni.

Megint belemerültem a gondolataimba. Eszembe jutottak anyám szavai. Nem tett rám különösen nagy hatást a beszéde. Az sem érdekelt, hogy aggódik értem. Valahogy teljesen hidegen hagyott az egész. Ahogy így átsuhantam a szavain, azon kezdtem elmélkedni, hogy vajon mit szól bele az életembe egy olyan ember, aki számomra már teljesen idegen. Éppen úgy, mint az az apró húscafat, akit a szívem alatt hordok ( és még senkinek sem szóltam róla…).

Langyos szellő fújt. Ahogy így mérgelődtem, teljesen elnyomott az álom. Megint Péterrel álmodtam. Ugyanaz a széles mosoly volt az arcán, és ismét olyan kedves volt velem. Újra és újra átéltem vele azt az éjszakát…

Felriadtam az álmomból. Még pár percig csendesen feküdtem, majd elindultam hazafelé. Az úton még láttam egy-két ismerőst. Hangosan köszöntem, majd megszaporáztam a lépteimet. Nem volt kedvem senkivel sem beszélni.

Mikor hazaértem csak anyám volt otthon. Ott ült a konyhában. Csak nézett, nem szólt semmit. Ekkor határoztam el, elmondok neki mindent. Levettem a cipőm, leültem vele szembe. És szépen lassan belekezdtem:

– Tudod anyu, terhes vagyok, és elvetetem a babát…