Utólagos tanulságok az érettségi kapcsán

Sajnos az érettségiző diákok a szó szoros értelmében a 2005-ös esztendőben valamennyien kísérleti nyulak voltak. Sőt, a pedagógusok sem tudták előre, mi sül majd ki ebből a vadonatúj rendszerből, amelyről kezdetben csodálatosakat írtak, utóbb pedig mélyeket hallgattak. Ebben a zűrzavaros ténykedésben rengeteg intézmény „vett tevékenyen részt”, sokszor hűbelebalázs módjára.

Míg például Franciaországban az újfajta érettségi rendszer bevezetésének előkészületei nyolc évig tartottak, s csak aztán határoztak óvatos és megfontolt bevezetéséről, vagy Csehországban az utolsó pillanatban szakmai hibák és egyenetlenségek miatt kitolták az új érettségi időpontját, addig nálunk a legmagasabb fórumokon is – talán kicsit elhamarkodottan és megalapozatlanul – körömszakadtáig ragaszkodtak a bevezetéshez, sőt az alkotmánybírósághoz is beterjesztették megmásíthatatlan elhatározásukat. Igen, értjük az esetleges politikai kudarcot: a kormányprogram oktatási felelősei egyértelműen és világosan fogalmaztak...

Igaz, a mennyiségi mutatókat ugyan teljesítettük, de minőségileg bizony sokszor silány fércművek kerültek az asztalra, amelyeket hamarosan újra kezdeményezni kell. Amikor aztán az illetékes(ek) belenézett (belenéztek) az iratokba, addigra már a korrekció lehetősége egyenlő volt a nullával. Rohamosan közeledett az írásbeli, aztán meg a szóbeli érettségi vizsga...

Míg más országokban az oktatásügyi minisztériumok háttérintézményeiként önálló szaktanácsadó központok működnek, azaz csak az érettségi vizsgák didaktikai-módszertani összetevőivel foglalkoznak, addig nálunk a megbízott intézet feladatkörébe sokkal többféle irányultság tartozik.

Ezzel a gondolatmenettel szorosan összefügg az a tény is, hogy ha például az ún. „napirend” szerint a tudományos dolgozó köteles nyolc órát a munkahelyén tölteni, akkor természetszerűleg hiányzik a közvetlen kapcsolat intézet és oktatási intézmény között, ugyanis a „zöld asztal” mellett, elszakítva a gyakorlattól, aligha lehet érdemleges alkotó munkát végezni. Persze mindez lehetséges, csak nem biztos, hogy ésszerű és megbízható, merthogy a tanítás folyamata állandóan változik és megújul, s elképzelhető, hogy az öt-tíz év előtti tanítási elvek, módszerek továbbra már nem maradéktalanul időállók és hatékonyak. Ha mi a tudományos intézetek „szakreferenseinek” munkatöltetét percekben fogjuk mérni, s netán minden óráról kiértékelést íratni, vagy esetleg a telefonszolgálaton keresztül ellenőrizni tartózkodási helyüket, akkor ez a bizalmatlanság rossz hatással lehet mindkét fél közérzetére: a vezetőségére és a tudományos dolgozóéra egyaránt

A minisztériumnak el kellene gondolkodnia a háttérintézmények lényegéről, meghatározni a legfontosabb feladatokat, hogy bizonyos részlegeket akár kormánybiztosi minőségben felügyeljenek, sőt önálló pénzügyi-gazdasági bizottságot hozzanak létre, amely például az európai uniós pénzek precíz elosztását lenne hivatott ellenőrizni, nehogy a pályázatok útján elnyert milliók illetéktelen kezekbe kerüljenek...

Mert aki az iskolaügy jövőjét nem a haszonelvűség alapján látja, és őszintén magáévá teszi az alkotás-felemelkedés nemes gondolatát, amelyhez ezer meg ezer pedagógus évtizedeken átívelő teremtő munkája társul, az nem igenelhet semminemű destrukciót, semminemű elméleti-gyakorlati lapszust. Elérkezett az idő az iskolaügy megoldásra váró elméleti és gyakorlati kérdéseinek újragondolására!