Tanítóink ünnepére

Tanítóinkat köszöntjük ezen a napon, virággal vagy anélkül, nagy csinnadrattával vagy néhány halk szóval; köszönetet mondunk azoknak, akik tudást próbáltak önteni belénk, még akkor is, amikor mi hangosan tiltakoztunk.

A történelem során anyagilag sosem ismerték el igazán a tanítók fáradságos munkáját, de tisztelte őket a falu, város apraja-nagyja. A tanítót megbecsülés és szeretet övezte, egykori diákjai jó szívvel gondoltak vissza a tanító úrra, később tanár elvtársra, mert a megszólítás egyáltalán nem számít.

A régi tisztelet a tanítókkal szemben azonban mára valahogy megkopott. A szülő lehülyézi gyermeke osztályfőnökét, a diák csak röhög a küszködve magyarázó tanerőn.

Na de ne essünk túlzásokba. A helyzet, bármennyire is ócsárolják ezeket a „mai fiatalokat“, nem ennyire szélsőséges. Való igaz, nincs feltétel nélküli tisztelet a diákokban a tanárok iránt. Azért a tanárnak is tennie kell. A tanuló kritikus szemmel nézi a tanítót. Mert nemcsak a fiatalság változik, a tanárok sem ugyanazok, mint régen. Kevés olyan van köztük, aki tényleg hivatásának érzi ezt a pályát. Többen csak véletlenül, esetleg jobb híján kerültek a katedrára. Sok tanár azt hiszi, a diáknak semmi másra nincs szüksége, csak a tananyagra. Elég, ha a tanterv szerint lediktálja, eldarálja az aznapi adagot, elég, ha a gyerek fejébe gyömöszöli mindazokat az adatokat, amelyek nélkülözhetetlenek a középiskolai, illetve egyetemi felvételiken.

Sokan úgy gondolják, a diák tiszteletét azzal lehet kivívni, ha mindig a tanárnak van igaza. Pedig a vita (jelzem, a vita és nem a veszekedés, kiabálás) áldásos hatású is lehet. Csakhogy a vitához két egyenrangú partner kell, és kevés tanár fogad el egy diákot egyenrangú partnerként. A katedráról könnyű elhamarkodottan ítélkezni, és könnyű bosszút állni. De ezzel egy tanár sem fog nőni a diákok szemében.

Tévedni emberi dolog, de néhány tanár igyekszik inkább eltitkolni, ha hibázott. Pedig a tekintélyen nem akkor esik csorba, ha valaki őszintén beismeri, hogy tévedett...

Tanítónap van, és talán ünneprontás ilyenkor a hibákat sorolni. Még a végén elkedvetlenedik az ünnepelt. Pedig nincs oka. A hibákat mindig lehet orvosolni. Csak elhatározás kérdése.

S ne feledkezzünk meg azokról, akikre ezen az ünnepen őszinte szeretettel gondolunk. Azokról a kedves tanító nénikről és bácsikról, tanárnőkről és tanár urakról, akik nem estek a fent említett hibák egyikébe sem. Akik nemcsak a tanítási idő alatt, hanem a nap huszonnégy órájában tanárok. Akikre életünk végéig emlékezni fogunk. Akikre felnézhet az ifjúság és akikről példát vehetnek a jövendő pedagógusok. Akik kíváncsiak a diák nézeteire és meghallgatják a véleményét. Akikkel meg lehet osztani a titkokat, gondokat. Akikhez be lehet ülni csak úgy beszélgetni. Akik nemcsak az osztályzóívet, de a gyerekek arcát is nézik. Akik, bár közhelyesen hangzik, nemcsak földrajzra, történelemre, irodalomra, kémiára, zenére vagy testnevelésre, de az életre is oktatják tanítványaikat.

Tanítónap alkalmából csak azt kívánjuk minden gyakorló és leendő pedagógusnak, soha ne felejtsék el: olykor az egész tankönyvben rejtező tudásnál többet jelent egy tananyagon kívül eső bátorítás, egy, a tantervben nem szereplő mosoly...