Rendhagyó irodalomóra

A múlt év decemberében megnyitott sulikávézó felkeltette a fiatalok érdeklődését A szerző felvételeBe kell vallanom, imádok levelet kapni, hiszen akkor biztos lehetek benne, hogy valahol valaki gondolt rám. Legyen az jó vagy rossz hír, a sok millió agytekervény egyikében az én nevem is kering. Pontosan ezt éreztem, amikor kezembe került a nekem címzett utolsó borítékok egyike. Szó sem volt negatív információról, éppen ellenkezőleg. „A dunaszerdahelyi Magán Kereskedelmi Akadémia Sulikávézója értesít minden kedves érdeklődőt, hogy 2003. február 12-én 13.00 órai kezdettel kerül sor a kávézóban megtartandó, immáron harmadik rendhagyó irodalomórára, amelynek témája ezúttal a legújabb kortárs magyar irodalom lesz. A meghívott vendég, azaz az órát vezeti Németh Zoltán, Madách-díjas irodalomkritikus, irodalomtörténész.”

Kezd divatossá válni az irodalom? Nem kívánhatnék soha jobb hóbortot. Ez jelentheti azt, hogy egyre többen fedezték fel hiányosságaikat ezen a téren, vagy hogy kezdünk ráeszmélni arra, milyen hatalmas értékeket lehet felfedezni a könyvekben. Mindkét lehetőség a jövőre nézve csak jót jelenthet. Örömmel látom, hogy az elmúlt év decemberében az Ozorák-iskola épületében megnyitott sulikávézó felkeltette az ifjúság érdeklődését. És tényleg, sokakat hallottam már pusmogni az intézményről, amit hatalmas sikerként könyvelhetnek el az ötlet megvalósítói.

Rendhagyó irodalomóra, eléggé tág fogalom, bár ez alkalommal a mondanivalója sem volt éppen szűkszavú. Úgy gondolom, nincs az az ember, aki elmondhatná magáról, hogy ezen a téren már nem tudnak vele újdonságot közölni. Annyira bőségesek a tartalékok, csak jó helyen kell keresgélni. Talán annak van a legnehezebb dolga, aki a kortárs művészetekben szeretne otthon lenni. Nézzünk egy egyszerű példát. A mai iskolákban eléggé bőven foglalkoznak Ady Endre vagy József Attila munkásságával. Ha valaki a harmincas években végezte el akár gimnáziumi tanulmányait, nem igazán került kapcsolatba az előbb említett költőkkel. És mégis ismerték őket. Aki tartotta magát valakinek, rendszeresen kezébe vette a gondolatvilágát nem keresztező irodalmi folyóiratok egyikét. Ki ne hallott volna még a Nyugatról?

Tehát Németh Zoltánnak nem volt könnyű dolga, ami az előadás témáját illeti. Bár panaszra sem lehetett sok oka, hiszen eléggé hatalmas terjedelmű anyagból válogathatott. Talán napok kelletek volna ahhoz, hogy a felszín alá mélyebb belátást kaphassunk, de a másfél órás beszámoló is megtette a hatását. Nemcsak az információáradatról érdemes megemlékezni, hanem annak hatásáról is. Szószerint válogatásról beszélhetünk, hiszen az elméleti dolgok után következhetett a felolvasás. Zoltán kortárs magyar költők, írók munkásságával ismertette meg a jelenlévő diákokat.

Gyakorló tanárként elismeri, nem érdekelhet mindenkit az irodalom. Vannak olyan egyének, akik őt is meglepik, mennyire kedvükre való a téma. Próbálja úgy tanítani a tárgyat, hogy az ifjúságot ne idegenítse el a sokak számára ismeretlen világtól.

Mit is jelent az emlegetett kritikusnak az irodalom? Egyszerűen nem tud létezni nélküle. Kicsi korától a könyveket bújja. Az embert egész életén keresztül kísérti az olvasás, az alól nem lehet kibújni. Ám bevallott valamit, amit egy tanár szájából sokszorosan jó hallani. Ő sem tartozott azok közé a diákok közé, akik rendszeresen átrágták magukat a kötelező olvasmányokon. Sosem szerettem azt, amit rám akartak erőltetni – árulta el Zoltán –, volt, hogy szándékosan azért nem olvastam el, mert kötelező volt.

Kérdésemre, miszerint az irodalom melyik részét szereti legjobban, eléggé bő választ kaptam. A kezdeti „próza-szeretetét” fokozatosan a lírai művek csodálata váltotta fel. Korszakolva elsősorban a jelenkori irodalom tartozik a számára legfontosabbak közé, olyan tíz évnyi eltéréssel. Az ember itt nem gondolkodik sablonokban. Egy József Attila megkérdőjelezhetetlen, megvan a kvalitása. Ritkán olvassa valaki olyan költő műveit, amiket a mai kor nem tart fontosnak. A kortárs irodalomban jobban lehet találgatni, nagyobb a tér. De a szecesszió is ide sorolható, méghozzá kedvenc költőnője, Czóbel Minka révén. Nem is igazán a korszakok szerinti felbontást részesíti előnyben, inkább az alkotókat külön vizsgálja. Ennek ellenére nagyon kedveli a bonyolult barokkos mondatokat. „A bonyolultsággal engem is lehetne vádolni – mondta viccesen, de nem arról van szó, hogy az jobb vagy rosszabb az egyszerűségnél. Nem a mondanivalómat szeretném komplikálttá tenni, hanem a játék a lényeg. Ha valami az eszembe jut, akkor az ellenkezőjén is elgondolkodom, és annak máris megteremtődik egy bonyolultabb tere.”

Sajnálatos tény, hogy sokszor még a felnőttek sem ismerik a kortárs irodalmat. Van néhány felkapott író, mint például Závada Pál vagy Esterházy Péter, akinek az írásai több háztartásban is fellelhetők. Igaz az irodalommal mélyebben foglalkozók számára mindenki egyenrangú, de a kívülállók sokszor csak egy-egy névvel találkoznak. Olyankor azt gondolják, hogy ők az igazi magyar írók. Ilyen például Kertész Imre esete, mikoris jött a bűntudat, valójában nem igazán ismerte őt a nagy közönség, bár a kritikusok számára nyilvánvaló volt a munkássága.

Aki nem érez késztetést, hogy olvasson, azt akár kerékbe is törhetik, nem fog jobb belátásra térni. Szerencsére azért ennyire szélsőséges módszerekhez nem kell folyamodnunk, egyelőre irodalmi téren csak jó hírekkel szolgálhatunk.

Németh Zolinak nagy sikere volt Dunaszerdahelyen, olyan világot mutatott be nekünk, amit eddig nem nagyon ismertünk. Azok, akik ott voltak, lelkiekben gazdagabban térhettek haza. Köszönjük neki ezt az élményt!