Progresszív rock és diszkóritmus

A Muse új dala, a Supermassive Black Hole hallatán a rajongók órákig nem tértek magukhoz. Pedig az utóbbi időben általános jelenség, hogy a rockegyüttesek egy csoportja poposra veszi stílusát. Ekkora pálfordulásra azonban már régen volt példa. A felvétel táncos, sőt, kifejezetten diszkós hangzású. Mindez egy alapvetően progresszív rockzenét játszó zenekartól. A váltás meghozta a kívánt eredményt, a dal a brit kislemezlista negyedik helyéig jutott, s ezzel a zenészek megdöntötték legjobb helyezésüket, a nyolcadik pozíciót, amelyet a Time Is Running Out című slágerrel értek el 2003 szeptemberében.

Levakarhatatlan Radiohead-hatás

A legjobb angol rockzenekarok egyikének tartott Muse már a 2000-ben kiadott első lemezével felkavarta az állóvizet. Egyből ráragasztották az „új Radiohead”-jelzőt. Való igaz, hogy a zenekarvezető, a gitáros-billentyűs-énekes Matthew Bellamy éneklésén érződik a Radiohead-frontember, Thom Yorke hatása, emellett persze a Muse-nak van saját hangzása. A devoni együttes a harmadik albumával, a progresszív rockelemekre épülő 2003-as Absolution cíművel világszerte a legnépszerűbbek közé került.

Popos váltás, diszkós ritmusokkal

A Supermassive Black Hole után az új album is folytatta a meglepetések sorát. A zenekar elszakadt eddigi hangzásvilágától, a pop irányába tolta el progresszív rockzenéjét. Több dalban főszerephez jutott a szintetizátor és az elektronika, minden korábbinál hangsúlyosabb politikai szövegvilág kíséretében. Bizonyára több rajongó fordul el az együttestől, ám a másik oldalon biztos jönnek újak is. Az ilyesfajta zene iránt ugyanis sokkal nyitottabbak a rádiók, így könnyen elképzelhető, hogy az általuk nyújtott publicitásnak köszönhetően az előző korong sikerét is túlszárnyalja. (pj)