Néhány gondolat egy Megasztár-döntő után

Évek óta nem volt jelen az őszinteség a zenében. Schmidt Vera megmutatta, hogy az érték menő lehet.A szerző felvétele „Mi jöhet még ezután” – jutott eszembe figyelve a szombati Megasztár döntőt. Mi következhet, mi újat tudnak még mutatni a döntősök az egyszerű, bugyuta dalokhoz szokott fiataloknak? Talán visszatér az igazi minőségi zene a kereskedelmi rádiók műsorára, talán a diszkókban végre nem a tátogó senkik uralják majd az ifjak érzéseit? A multinacionális kiadók stratégiát váltanak, tehetségek lemezeit fogják már csak kiadni, értékes szövegeket, dallamokat fogunk dúdolgatni a buszon, énekelni a zuhany alatt? De szép is lenne, ha álmaim valóra válnának, de tudjuk mindanynyian, hogy a gagyihoz szokott ferde társadalmunk hajlamos még e kimagaslóan tehetséges zenészeket, énekeseket is elfeledni. „Minden csoda három napig tart” – jegyezte meg egy kedves ismerősöm a minap. Vitatkoznom kellett. Ismerve a döntősök kitartását, szakmai alázatát nem is tehettem mást. Nem is tehetek mást, mert hinnem kell az álmaimnak, melyekben többen már néhány aranylemezzel a hátuk mögött ülnek egy hasonló tehetségkutató műsor zsűrijében, nagy zsúfolt koncerttermekben adnak néhány felejthetetlen percet közönségüknek, és ezeket soha senki nem veheti el tőlük. Tapsolni szeretnék magának a műsornak, tapsolni, mert végre értékeket adott egyre butuló nemzetünknek, szennyezett világunknak. Tapsolnom kell, mert a Megasztár összehozta legalább néhány órára a családokat, és talán ezek a találkozások gyakoribbak lesznek ezután. Nem is szólok arról, hogy mennyi zene jutott így el a tátogó sztárokon nevelkedett generációkhoz. Már alig várom a jövő heti döntőt, hogy újra találkozzak a zene reménységeivel, feltöltődjek az elkövetkező napokra a „való világban”.