Mi a megoldás?

A tandíjrendszer bevezetése várható volt, hiszen az ingyenes felsőfokú képzés gyökeres átalakításának a terve – azáltal, hogy rövid időn belül részben költségtérítésessé válik a felsőoktatás – a kormányprogramban is szerepel.

Újfent azokon csattan tehát az ostor, jelen esetben az egyetemek és főiskolák hallgatóin, akik a legkevésbé sem felelősek a felsőoktatásban tapasztalható sanyarú állapotokért. Kétségtelen, a felsőoktatásban kialakult helyzet mára tarthatatlanná vált, kérdéses azonban, hogy éppen az egyetemisták anyagi hozzájárulása, a tandíjrendszer bevezetése jelentene megoldást a felsőfokú képzés problémáira. A tervek szerint a tandíj összege éves szinten a hallgatók képzési költségeinek mintegy 10–20%-ának felelne meg. A gyakorlatban ez anynyit tesz, hogy az egyetemistáknak évente legkevesebb 6900–13 900 koronával kellene hozzájárulniuk tanulmányaik költségeihez. Felmerül a kérdés, vajon a diákoktól ily módon befolyt pénzek valóban egy csapásra megoldják az egyetemek akut anyagi problémáját. Aligha. Sokkal inkább az oktatásra szánt állami támogatások növelésével lehetne elérni a helyzet jobbra fordulását. A jövő évi költségvetésben az oktatásra elkülönített összeg a bruttó hazai össztermék csupán 3,58%-nak felel meg, amely mintegy 46 milliárd koronát tesz ki. Ebből az összegből felsőoktatásra csupán 8,3 milliárdot kíván fordítani az állam. A fejlett nyugat-európai államokban a büdzsé átlagosan 5,8%-át fordítják oktatásra. Tandíjat, tegyük hozzá, a világnak ezen a táján is fizetnek az egyetemek hallgatói, azonban megfelelő színvonalú, hatékonyan működő diákhitel- és szociálisösztöndíj-rendszer és egyéb támogatások ellensúlyozzák a diákokra háruló anyagi terheket. Egy nyugat-európai fiatal többé-kevésbé bátran jelentkezhet egyetemre vagy főiskolára, anyagi okokból az esetek többségében nem lesz kénytelen feladni álmait.

Hogy valóban nincs minden rendben a felsőoktatási intézmények háza táján, az is jelzi: a hallgatók, főként a levelező tagozatos diákok egy jelentős hányada a hatályos felsőoktatási jogszabály teljes megkerülésével, a törvény vonatkozó rendelkezéseivel ellentmondásban jelenleg is kénytelen anyagilag hozzájárulni a képzési költségeihez. Az érintett fiatalok a felsőoktatási intézményekkel szorosan együttműködő kft.-kkel kötött szerződésükben foglaltak alapján utalják át havi, esetleg évi rendszerességgel azok számláira az egyetemek, főiskolák által közvetve kért, sokkal inkább követelt összeget. A 2001/2002-es tanévben ezzel a módszerrel az egyetemek, illetve a velük együttműködő kft.-k körülbelül 400 millió koronát sajtoltak ki a hallgatókból. Feltételezhető azonban, hogy ez az összeg valójában magasabb. A legtöbb pénzt a pozsonyi Comenius Egyetemmel, a nyitrai Konstantin Egyetemmel és a besztercebányai Bél Mátyás Egyetemmel szoros kapcsolatban álló alapítványok és kft.-k számláira utalták át a diákok. A tandíjrendszer bevezetésével az érintett hallgatók, ha az oktatási tárca nem tesz mielőbb lépéseket az ügy érdekében, előreláthatólag kétszer fizetnek majd ugyanazon képzésért. Egyrészt tandíj formájában, másrészt az említett módon, hiszen a szerződésük alapján kötelesek továbbra is a kért összeggel támogatni a kft.-t, közvetve tehát a felsőoktatási intézményt. Egy legyet két csapásra, mondhatnánk, ha nem tűnne nagyon morbidnak. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a vonatkozó rendelet módosításával a levelező tagozatos hallgatók a jövőben sem diákhitelre, sem szociális ösztöndíjra nem lesznek jogosultak.

Nem árt megjegyezni, hogy hozzávetőleg másfél millió szlovákiai polgár keres havonta kevesebbet a hazai átlagbéreknél. A lakosság 12%-a szociálisan hátrányos helyzetűnek minősül. A szegényebb rétegekhez tartozó fiatalok már eddig is csak rendkívüli nehézségek árán folytathatták felsőfokú tanulmányaikat. A tandíjrendszer bevezetésével úgyszólván teljesen lehetetlen helyzetbe kerülnének. A kormány tehát ezzel a lépésével, ha szándékában nem is, de mindenképpen a szegényebb réteg lemaradását segíti elő, ez pedig aligha állhat érdekében.