Megéri ez nekünk? A válasz: igen!

Amíg nem találkoztam velük, addig alapvetően két fajta egyetemistát tudtam elképzelni: az egyik típusba azok tartoznak, akiknek csak a bulin jár az eszük, s úgy vannak vele, később is ráérnek maradandót alkotni, a másik csoportot pedig azok képviselik, akik görnyedeznek az előadásokon, és aztán hazamennek tanulni. A pozsonyi önkénteseket egyik csoportba sem tudtam besorolni. Teli voltak energiával, jó kedvvel és egy percre se hagytak magunkra. Megmutatták nekünk, hogy az ő önkéntes szervezetük hogyan működik, s mit tesznek annak érdekében, hogy gyökeresen különbözzenek az átlagembertől, aki – ne szépítsünk – átugorja, vagy felszínesen kezeli a problémákat. Az önkéntes egyetemisták ott jártunkkor éppen egy bulit tartottak az árva gyerekeknek. Megállás nélkül beszélgettek, táncoltak velük, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Mosolyt csaltak az arcukra, s csak azt sajnálták, hogy nem minden nap tehetik meg ezt. Csodálkoztam rajtuk: fiatalok, de mégis hatalmas a hivatástudatuk. Folyamatosan mozgolódnak, programokat szerveznek gőzerővel... Csecsemőotthonokba járnak, menekülttáborokban játszanak gyerekekkel... De valóban mások lennének?

A fiatalok munkáját két szociálpolitika szakos egyetemista lány, Csucsi és Andi koordinálja. Egyfolytában azon gondolkodnak, hogyan juthatnának pénzhez – na nem a saját meggazdagodásuk céljából, hanem hogy abból is segíthessenek az elesetteken. Persze addig sem aggódnak, amíg nincs olyan pályázat, amiből tevékenységük végzéséhez néhány fontos eszközt szerezhetnének be, hiszen van két kezük, két lábuk és nagyfokú emberszeretet munkál bennük. Csucsi nem restellte a fél várost körbejárni azért, hogy találjon egy hajléktalant, akinek odaadhatta a mulatság után megmaradt néhány pogácsát és sütit. Ehhez a tetthez nem kellett pénz. Sajnos sok ember azzal magyarázza a rászorulók irányába megnyilvánuló struccpolitikáját, hogy neki is kevés a pénze, nemhogy még másoknak is adjon. Rá kellene ébrednünk, hogy a segítés nem feltétlen pénzfüggő. Azzal, hogy a lány vitt egy kis kaját a hajléktalannak, ahelyett hogy kidobta volna a kukába, rendkívül nemes és önzetlen dolgot cselekedett. Más szempontból tekintve a dolgot, teljesen magától értetődőnek kellene lennie, hogy a felesleges élelmiszert nem a szemétbe hajítjuk, hanem odaadjuk az arra rászorulóknak. Talán majd a következő földtörténeti korban…

Csucsi, Andi és a többi önkéntes ugyanolyan emberek, mint mi, akik azt is választhatnák, hogy inkább a haverokkal elmennek semmit tenni, elfordíthatnák a fejüket, ha egy hajléktalan hozzájuk szól... Boldogabb és több lenne a világ, ha megértenénk az önkéntesség szó valódi jelentését. De nem akarjuk, mert talán le kellene mondani a drága időnkről mások számára, akiket nem is ismerünk. Azt kérdezzük magunktól: megéri ez nekünk? Kell ez nekünk? Egyszerű az a válasz, hogy nem. Nem akarunk többek lenni, nem akarjuk, hogy megszálljon egy új érzés. Nem akarjuk, hogy tudatosuljon bennünk: nem sajnálni, hanem segíteni kell. Nem tisztelni kell az önkénteseket, hanem követni...

Megy a vonat, rajta ülök, teli érzésekkel. Nem csalódtam. Látván a fiatalokat, eszembe jut, hogy az én válaszom: igen!