Magyar magyart ver? Ez az új módi?

Múlt hét csütörtökön temették el Daniel Tupýt. A fiú talán rosszkor, rossz helyen volt. Kinézete alapján tévesen ítélték meg. Csakúgy, mint a minap (sajnos!) engem is, mikor szembekerültem néhány egyénnel, kiket látszólag zavart, hogy nem illek bele az ő uniformizált világukba.

Az egyik komáromi vendéglátó-ipari egységben hallgatták a faji diszkriminációra buzdító zenéjüket, miközben a barátnőmmel és egy szlovák ismerősömmel mit sem sejtve betettük lábunkat a törzshelyükre. Kezdeti megdöbbenésüket szinte abban a pillanatban a szitkok és az átkok váltották fel, melyekkel hármunkat illettek. Meglepődésem annál nagyobb volt, mikor a becsmérlő szavak anyanyelvemen, tehát magyarul hangzottak el. Agyamon ezernyi gondolat futott végig, miközben felvettük a nyúlcipőt, s gyáván távoztunk a kopaszok közösségéből. A megrázó eset szerencsére akkor ért véget, mikor kiléptünk a kocsmaajtón, s határozott léptekkel és keserű szájízzel inkább hazaindultunk. Egész úton tárgyaltuk az esetet.

Egyszerűen nem értettem, hogy mi történt az emberekkel. Hátamon végigfutott a hideg, ha belegondoltam, hogy a körülbelül húsz főből álló bőrfejűek csoportja utánunk ered, s jól helybenhagy. Néhány óra elmélkedés kellett csak ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az ifjak magyarságát.

Magyar magyart ver? Köcsögnek, értelmileg visszamaradottnak nevezik honfitársukat, s kitaszítják a magyar közösségből mindössze hosszú haja miatt? Ez az új módi? Sajnos, igen. Pedig a honfoglaló magyar férfiak legtöbbjének hoszszú haja volt – legalábbis így ábrázolják őket a történelemtankönyvekben.

Úgy tűnik, ezek a fiatalok nem érték el azt a szintet, hogy Európában európaiként elismerjék a más kultúrájú, nemzetiségű és hitű embereket. Fogadjuk el egymást! Élni és élni hagyni, hiszen összetartozunk.