Madonna – diszkódíva szerepben

2003 amúgy sem volt Madonna éve. Sokat vártunk a Britney Spearsszel való együttműködésétől, ám a Me Against The Music című dal eléggé felejthetőre sikeredett, olyannyira, hogy mára mindenki elfelejtette, a rádiók is csak hébe-hóba játsszák. A szobája magányában bizonyára feltette magának a kérdést: hogyan tovább? Biztos vagyok abban, a kiút megtalálása nem okozott neki álmatlan éjszakákat, mindig tudta, mi kell a népnek.

Ha mégsem, mások megmondták neki. Hihetetlen jó érzékkel választja ki munkatársait – ez sikerének egyik titka. Megújulásban verhetetlen. Pályája kezdetén arról énekelt, hogy még ártatlan, ami persze nem volt igaz, aztán elképzelte Istent színes bőrűnek, majd a szexualitás felé nyitott, amivel úton-útfélen botrányokba bonyolódott. Az elmúlt két évben ugyanúgy a lapok címlapjaira került, mint korábban – gyerekkönyvei, lovasbalesete vagy magánélete révén, de sosem a zene szolgáltatott apropót, amin muszáj volt változtatni. Most minden zenei médium középpontjában ő áll.

Nyilvánvaló volt, hogy nem valami botrányos dologgal tér vissza, az a korszaka amúgy is lezárult, nem beszélve arról, túl veszélyes lett volna további kockáztatás egy viszonylag sikertelen politikai jellegű album után. A tutira kellett utazni. ĺgy hát visszatért a nyolcvanas évek diszkóvilágába, 47 évesen rohamot intézett a világ táncklubjai ellen. Bölcselkedés, politizálás helyett kizárólag arra koncentrál, hogy táncra perdítse a közönséget. A Confessions On A Dance Floor arról szól, hogy érezzük jól magunkat csak úgy simán, megállás nélkül. Madonna azt akarja, hogy az emberek felpattanjanak a fotelból.

A Londonban készült album elsősorban az énekesnő és Stuart Price közös munkája, szerzőként és producerként is együtt dolgoztak. Price az Egyesült Királyság legenergikusabb lemezlovasa, és tökéletesen otthon van a nyolcvanas éveket idéző elektrohangzásban. Angol szülők gyermekeként született Párizsban, ami akkora hatással volt rá, hogy teljesen elfranciásodott, felvette a Jacques Lu Cont nevet. Élénken befolyásolták a nyolcvanas évek szintipop zenekarai is, és amikor 18 évesen Les Rythmes Digitales művésznéven kiadta első kislemezét, már a techno is helyet kért az ízlésvilágában. 2001-ben csapott le rá Madonna, eleinte turnébillentyűsnek szerződtette, majd később egyre komolyabban bevonta a lemezkészítésbe is. A korábbi fő szerzőtárs, a francia Mirwais ezúttal kevesebb lehetőséget kapott, de besegített még egy svéd producerduó is, a Bloodshy & Avant. Az új album egyetlen gyenge pontja az Isaac című dal, a világzenei hangmintájával igencsak kakukktojás. A Kabala egyik énekéből használ fel részleteket, amelyen a zsidó vallási vezetők alaposan felháborodtak, mondván: csúnya dolog szent énekükből popdalba beépíteni bármit is.

A Confessions On A Dance Floor megerősítette az énekesnő státusát. Az utolsó ilyen albuma az 1998-as Ray Of Lights volt – akkor egy teljesen új közönség fedezte fel magának a hűvös technodíva szerepében tetszelgő Madonnát, aki William Orbittal karöltve az elektronikus tánczenei színtérről csemegézve találta ki újra magát. Most visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért, a diszkóhoz. Lehet ugyan vitatkozni azon, hogy közel az ötvenhez, kétgyerekes anyaként jól áll-e neki a diszkódíva szerepe, de nem érdemes. Nem érdemes, hiszen ötcsillagos albuma világszerte az eladási listák élén nyitott, s ennek tükrében nincs miről beszélni. Kritizálás helyett hallgatni kell. Hallgatni a lemezt, a negatív kritikákat meg lehetőleg nem hangoztatni. (péjé, o)