Lőrincz L. László: Négy fekete koporsó

Frank Cockney nyomozó izgalmas, vérre menő kalandja ez az ugyancsak olvasmányos krimi. Lőrincz L. Lászlótól szokatlan, szókimondó stílusban íródott, ettől függetlenül legalább olyan jó, mint a Mester többi regénye. Világjáró bestsellerünk egy kisebb kiadónak írta még akkoriban, amikor a Leslie L. Lawrence-könyvekkel igazán nagy népszerűségre tett szert. Felkérték, hogy írjon nekik nyersebb stílusú, „amerikaiasabb” krimiket, így született meg két könyv is Frank Cockney néven: a Rókacsapda, és a szóban forgó Négy fekete koporsó. A kiadó rövid időn belül megszűnt, így a Frank Cockney-időszak is lezárult. Az írónak egyébként nem is annyira szimpatikus ez az ellentmondásos pisztolyhős, mint egyéb könyveinek főhősei, így nem is kíván újabb kalandot teremteni Cockney nyomozónak. Mivel azonban sok olvasónak megnyerte a tetszését a figura, idén márciusban, a Gesta kiadónál újra megjelentették a könyvet, természetesen vadonatúj borítóval (Boros Attila szintén kiváló festménye). Jómagam egyetlen nap alatt nyálaztam végig a regényt, és rögtön utána tudtam, hogy nem utoljára nyitottam ki ezt a könyvet.

A cselekmény Cockney nyomozó irodájában kezdődik. A háborús veterán detektívet fejfájás, rohamok és fájdalmas emlékfoszlányok gyötrik a Pol Pot és a vörös khmerek által, a múltbéli Vietnamban elszenvedett kínzások miatt. Társaival együtt élve eltemették őket, és még most is hallja a göröngyök potyogását, a fegyverek sorozatos dörrenéseit. Megmenekülésük csodaszámba megy. Egy nap kicsi, fekete koporsó érkezik postán, és Cockney rögtön tudja, hogy a múlt szellemei újra kísértenek: valaki, aki annakidején tőrbe csalta őt és három társát, most be akarja fejezni a munkát, meg akarja semmisíteni őket. A nyomozó rögtön csomagol, fegyverkezik, hogy felkeresse egykori társait. Időközben kiderül, hogy ők is megkapták a maguk fekete koporsóját, mindegyiken egy-egy üzenettel. Összefognak, és nyomába erednek a bűnösnek, hogy leszámoljanak vele, mielőtt ő végezne velük. A cselekmény egyre bonyolódik. Egyikük lányát elrabolják, majd motoros banda veszi őket üldözőbe, sötét, lepattant motelszobákban gyilkos csapdák várják őket, ismeretlen, magányos bérgyilkos vadászik rájuk, időzített bombák robbannak, puskagolyók lyuggatják a falakat, és olvasás közben arra eszmélünk, hogy mi is ott vagyunk a történetben, mi is behúzzuk a nyakunkat egy-egy újabb pisztolylövésnél, és nem bírjuk letenni a regényt! Fejezetről fejezetre haladva megismerjük a főszereplők múltját, a háború óta kísértő rémálmaikat, és az ötödik egykori bajtársat, aki annak idején elárulta őket, és mindegyiküket élve eltemettette. Végül egy borzasztó, nem várt csavarral elérkezünk az utolsó felvonáshoz, és mindent megértünk, ami mindaddig érthetetlen, zavaros volt. A tökéletes happy end azért úgy érzem, valahogy elmarad, ugyanis van némi keserű mellékíze a befejezésnek. Hiszen hogyan lehetne boldogan lezárni a történetet, ha a kegyetlen vietnami háború, az élve eltemetés emléke, szeretteik halála kitörölhetetlenül bevésődött a főhősök agyába, és minden nap, minden este visszatér?