Könyvmolyok és a tanárok

Kötelező. Ez a szó nem sok jóval kecsegtet. Elvégre az életben a kellemes dolgok ritkán kötelezőek, ellenben a kötelező dolgok gyakran kellemetlenek. Nem lehet ez másképp a kötelező olvasmányok esetében sem.

Csakugyan? Való igaz, a kötelezően előírt művek között akadnak unalmasak. (Hogy melyek ezek, azt inkább nem részletezném, néhány oldal után úgyis nyilvánvaló.) De tévhit, hogy a kötelezők egyetlen rendeltetése a diák életkedvének elvétele, s öngyilkossági kísérletekbe való hajszolása. A kötelezők kötelezőek, de nem minden esetben kellemetlenek. Érdemes őket elolvasni, s nem elsősorban a jó jegy vagy a sikeres érettségi miatt (bár persze ezek sem mellékes tényezők), hanem azért, mert fantasztikus dolgokra bukkanhatunk. Bevallom, én sem olvastam minden feladott könyvet, de sok kedvenc olvasmányomat épp a kötelezőknek köszönhetem. Huszadszori újraolvasás után is rendkívül viccesnek találom a Sörgyári cappricciót, bár igaz, első alkalommal majdnem az életembe került: fuldokoltam a röhögéstől. Unalmas perceimben leveszem a polcról Az ember tragédáját, amit annak idején nem túl bizalomgerjesztő borítója miatt igencsak fanyalogva fogtam a kezembe. Valószínűleg sosem nyitottam volna ki, ha nem muszáj, s így sosem tudtam volna meg, micsoda szédületes párbeszédeket folytat Lucifer az Úrral. Kötelezőként ütöttem fel a Száz év magányt, és Az öreg halász és a tengert, de kiskoromban hasonló volt a helyzet Tom Sawyer kalandjaival vagy Fekete István műveivel is. Ki tudja, felfedeztem volna-e öket, ha nem vagyok rákényszerítve? Olvasni mindig szerettem, de a kötelező olvasmányok velejárójához, az olvasónapló vezetéséhez nem nagyon fűlt a fogam. Alapiskolában főleg azért, mert rajzolni is kellett, ami nem volt az erősségem (egyszer egy szerintem remekül sikerült nyulat mindenki bokornak nézett, azóta se hevertem ki a traumát), gimiben meg van jobb dolga is az embernek, mint hosszú művek tartalmát lehetőleg tömören és érthetően leírni. Egyetlenegyszer folyamodtam „kötelezők röviden” típusú zanzásított összefoglalóhoz. Miután már három hete rágódtam egy művön (a cím maradjon titok, ellenreklámot nem csinálok), rájöttem, ennek sose jutok a végére. ĺgy maradt a radikális megoldás. Persze biztos akadnak olyanok, akik minden alkalommal ilyen „tartalomjegyzékből“ szerzik az információkat egy-egy műről. Vannak tanárok, akik ezt vehemensen ellenzik, vannak, akik örülnek, hogy legalább némi fogalma van a diáknak az adott könyvről. Mert sajnos az az igazság, az olvasni nem szerető ifjúságnak hiába kínálják a kötelezőket, nem valószínű, hogy ennek hatására rendszeres olvasókká lesznek. Vannak a könyvmolyok, akik a kötelezők között is biztos ráakadnak egy-két klasszikusra, amelyeket mintha csak nekik írtak volna. Már ezért megéri, tanárnak és diáknak egyaránt.