Karatézó zongoraművész

Lovász Bálint sokoldalú tehetségA szerző felvételeMindketten korosztályuk többszörös bajnokai, s a sportban, illetve muzsikusként elért eredményeik alapján az elmúlt tanévben megkapták az iskolaügyi miniszter Szent Gorazd-díját, mellyel hagyományosan a legtehetségesebb diákokat tüntetik ki. Bálint ráadásképpen versenyzongoristaként is begyűjtött jó néhány rangos elismerést. A sorban az eddigi utolsó – és legértékesebb – a zongoraszólisták Nitrianska lutna (Nyitrai Lant) elnevezésű országos versenyén kapott díjcsokor: Lovász Bálint a III. kategóriában aranysávos és abszolút győztes lett, az általa előadott Chopin-darabért különdíjat kapott, s végezetül őt hirdették ki a május 16-án megrendezett seregszemle legjobbjának!

A szerény, kedves mosolyú tizennégy éves fiatalember komolyzenei karrierje tehát szépen ível felfelé. A muzsika szeretete családi örökség.

– Én igazából másodikos korom óta zongorázom – mondta Bálint. – Mert a hangszerrel ugyan már egészen pici koromban elkezdtem a barátkozást – a nagyiéknál pöcögtettem először a billentyűket – , de később inkább anyu biztatására iratkoztam be a zeneiskolába. Amikor megemlítette a zenesulit, azt mondtam, miért is ne?! Az egyértelmű volt, hogy a zongorát választom, biztosra mentem. A somorjai Németh-Šamorinsky István Zeneiskolába járok, a tanárnőm az egyéves előkészítő után Domsitz Erika lett.

– Nem ábrándultál ki az első ujjgyakorlatok után?

– Hát, a skálázást és az etűdöket a mai napig nem kedvelem túlságosan. Ez úgy van, hogy már az előkészítőben kiderül, ki mennyire fogékony a hangszerre. Aki kevésbé tehetséges, annak jó ideig nem adnak komoly darabot. Az én tanárnőm viszont tudja, hogy én „darabcentrikus” vagyok, és ezért rendszerint valamilyen zeneművet választ a számomra.

– Mennyire fontos a szerző?

– Nagyon. Szerintem minél alaposabban megismer az ember egy zeneszerzőt, annál könnyebben tud azonosulni a gondolataival. Különben vesztett ügye van. Mert nem tudja közvetíteni, átadni a „muzsika hangjait”.

– Neked van kedvenc zeneszerződ?

– Igen van, Chopin. Az ő Nocturno Esz-dúr-jával nyertem meg a nyitrai versenyt. Ez a darab annyira szép, hogy szerintem életem végéig ismételgetni fogom.

– Nem izgultál a versenyen?

– Ezen a rendezvényen már jócskán túl voltam az első fellépés okozta nagy izgalmakon. Három éve vettem részt először zongoraversenyen, Nagyszombatban. Ott a bronzsávba soroltak. Akkor nagy volt bennem a félsz. Az ismeretlen közeg miatt is, és hogy zsűri előtt kell játszanom. A következő nagyszombati versenyen a tanárnőm javaslatára négykezessel indultunk, és aranysávosok lettünk. Léván, a Kadosa Pál emlékére rendezett versenyen kétszer is voltam; először a harmadik, majd a második helyezést értem el. Szóval lassan eltűnt a fellépés előtti hatalmas stressz, és maradt az egészséges izgalom.

– Közben pedig a harmadik nagyszombati megmérettetésről már aranysávos szólistaként tértél haza.

– Igen, ez volt az első komolyabb sikerem, még különdíjat is kaptam a három Schuman-darabomért. Szólóban jobban szeretek játszani, mint hangszeres kísérettel, vagy mint a négykezest. A Chopin-darabot akkor kaptam, amikor meghívtak Győrbe, a nemzetközi Chopin-versenyre. Olvasgattuk Domsitz tanárnővel a kottát, és elég rendesen megijedtem. Hogy én ezt soha! Hogy nekem ebből az egészből elég! Azután hazamentem, újra és újra elolvastam, és annyira megtetszett, hogy akkor már bennem volt a „csak azért is”! Győrben végül is második lettem.

– Mennyi ideig gyakoroltad a Chopin-darabot?

– Még tavaly decemberben elkezdtük. Majd a győri versenyt követően, két hónappal a nyitrai előtt választottunk mellé néhány modernebb darabot is, Milan Dlouhýtól. A tanárnőmmel folyamatosan számolgatunk, ő nagyon jól be tudja mérni, mikorra érik meg bennem egy darab. Nagyon örülök, hogy Nyitrán jól sikerült az „időzítés”! Hetente háromszor járok zenére, abból az egyik szolfézs. Az elméletet kicsit unalmasnak találom, de hát azt is meg kell tanulni, hozzátartozik a zenéléshez.

– Ez most nagyon „jófiúsan” hangzott.

– Á, nem mindig van kedvem gyakorolni! Ha verseny előtt vagyunk három-négy héttel, vagy az apu, vagy az anyu szól rám, hogy most már ne csak napi egy órácskát zongorázzak. És előbb-utóbb azért mindig belelendülök. De közben járok karateedzésekre is, s azt is egyre jobban élvezem. A tanárnőm szokta mondogatni, hogy nem bánja, ha a lábam töröm, csak az ujjaimnak ne essen baja!

– Tudod már, hogy hogyan tovább? Ha befejezted a zeneiskolát, irány a konzervatórium?

– Nem, egyáltalán nem készülök konzervatóriumba. Nem szeretnék hivatásos zenész lenni. Az már egy külön pálya. A zeneiskolában két ciklus van. Az első hétéves, s ha abszolváltam, a másodikkal folytatom majd. De hogy valójában mi az, amivel felnőttként foglalkozni szeretnék, arról egyelőre gőzöm sincs. Érdekel a technika, na meg a természettudományi tantárgyak, és tanulok németül is. Az biztos, hogy hobbiszinten mindig fogok zongorázni.

– Ebbe a könnyűzene is belefér?

– Igen, habár nem tudom, ennek hallatán örülne-e a tanárnőm. Vele ugyanis nem szoktunk könnyűzenei darabokat játszani. De én itthon igen. A bátyám például megszerezte nekem a Titanic kottáját, és másoktól is kapok ilyesmit. Scott Joplint is gyakran szoktam játszani, vagy ha meghallok a rádióban valamilyen jó zenét, akkor lepöcögtetem, „csinálok” neki balkezet, és hallás után zongorázgatom. A klasszikus zenei nyelv értése elég nehéz. Chopin idejében egyszerűbb volt. A régi zeneszerzők főként saját műveiket játszották, de az ő dallamaikat dúdolták az utcaseprők és az udvari dámák is, mert akkoriban az volt a populáris muzsika. Én mindenféle jó zenét szeretek hallgatni, de kicsit azért sajnálom, hogy a klasszikus zene élményként ma jóval kevesebb emberhez jut el.