Kacsa vagy nem kacsa

A fő kérdés minden esetben az volt, jó-e a szlovákiai magyarság számára a nyitrai kar vagy éppen a komáromi egyetem megalakulása. Ezek közül a leghumorosabbaknak azokat a pátoszos fogalmazványokat találtam, melyek a két egyetem oktatási színvonalát tárgyalták – azt hiszem, nem volt olyan eset, hogy magukat a diákokat is megkérdezték volna erről a témáról.

Hogy Komáromban mi a helyzet, arról itt most nem tudok írni, mivel (még) nem voltam a Sellye János Egyetem diákja. Ezzel szemben viszont – mint ötödéves magyar-filozófia szakos hallgató – azt hiszem, tisztában vagyok a Nyitrán folyó magyaroktatással. Nem akarom azt mondani, s nem is mondhatnám, hogy a Konstantin Egyetem egy tökéletesen működő rendszert tudhat magáénak. Vannak hátrányai. De előnyei is.

Teremhiány

Sokszor, sok helyen hangsúlyozzák ki ilyen-olyan újságokban ilyen-olyan újságírók, hogy – példának okáért – a magyar tanszék terem- és segédeszközhiánnyal küszködik, mintha nem a magyar tudományos körökben elismert tanárok, tudósok munkájától, hanem éppen ettől a ténytől függene az oktatás színvonala. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszéke egyáltalán nem küszködik teremhiányban, részképzésem alatt mégsem tapasztaltam, hogy alaposabb képzést nyújtana diákjainak (persze ez szakonként változik, itt kizárólag a magyar nyelv- és irodalom oktatásáról írok most). A budapesti egyetem ugyanolyan súlyú, bár más minőségű gondokkal küszködik, mint a nyitrai: a bőség zavarában. Egy tantárgyat négy-öt tanár is oktat, s ebből az következik, hogy a cseles diák gond nélkül evickélhet át közöttük, úgy hogy az öt év alatt egyszer sem kell két napnál többet tanulnia egy vizsgára. Ezzel szemben Nyitrán vannak bizonyos „elkerülhetetlen tantárgyak” – mind nyelvtanból, mind pedig irodalomból is –, melyekből a vizsga csak kemény, több hetes tanulással tehető le.

Nőtt a tanárok létszáma

Arról nem is beszélve, hogy a tanár–diák viszony egy olyan hatalmas egyetemen, mint az ELTE ismeretlen fogalom, Nyitrán minden tanár ismeri minden diákját. Mi, „magyarosok” valahogy úgy járunk a tanszékre, mintha – legalábbis valamilyen szinten – haza járnánk. A tanárok többségével nem csupán arról lehet beszélni, mikor írja ki a vizsgaterminusokat, hanem olyan kérdések is felhangzanak: „hogy tetszik lenni?”, meg hasonlók.

Ha egy kicsit más szemszögből nézem a tanszék fejlődését, s a mostani és az öt évvel ezelőtti állapotokat hasonlítom össze, szintén csak pozitív változásokról írhatok: évről-évre több tangyárat vehetnek fel a diákok, a tanárok száma is jócskán megnőtt, így a mostani elsőévesek olyan dolgokról tanulhatnak, amikről mi annak idején nem is hallottunk. Nem kis előnye a tanszéknek, hogy képes alkalmazkodni, s viszonylag rugalmasan viszonyul az oktatás örök problémájához: megújhodáshoz és fejlődéshez. A tanárok nagy része ehhez tartja magát – egy egyetemi tanár végül is nem taníthatja egész életében ugyanazt. Ahogy fejlődik a tudomány, úgy változik, fejlődik az oktatás tárgya is.