Harmincéves a Sex Pistols

Ezen a napon lépett fel először ezen a néven négy fiatalember a londoni St. Martin School Of Art-ban, ahol ugyan még semmi világraszólót nem csináltak, de pár hónappal később már beérett az együttes új menedzserének, Malcolm McLarennek a munkája. A Pistols legelső inkarnációja még három évvel ezelőtt, egy Roxy Music számcím nyomán The Strand néven alakult, és Steve Jones énekelt, Wally Nightingale gitározott, Paul Cook pedig dobolt. Később egy rövid időre csatlakozott a bandához egy Del Noone nevű basszusgitáros, de ezt a posztot végül Glen Matlock töltötte be.

A legnépszerűbb londoni punkegyüttes

Ekkor már a zenekar The Swankers néven lépett fel kis klubokban, de még mindig semmi jele nem volt a későbbi nagy dobásnak. 1975 elején aztán Nightingale távozott, Jones pedig átváltott gitárra, és már csak az énekest kellett megtalálni. Ebben már segítségükre volt Malcolm McLaren is, akinek a divatos Chelsea negyedben levő SEX butikjába már szabad bejárásuk volt a fiúknak, és szép lassan az együttes menedzsere is lett. Ő szemelte ki az énekesi posztra az ír származású John Lydont, aki egy saját készítésű „Utálom a Pink Floydot” feliratú pólóban tűnt fel egy nap a Sexben. Lydon a Johnny Rotten nevet kapta McLarentől, aki a New York-i art-punkszíntér külsőségeit (és némiképp zenéjét is) lenyúlta a zenekar imázsához, így már csak egy jó név hiányzott.

A Pistols eleinte megmaradt az art school klubok vonzáskörében, de a következő évre már szép lassan hírnevet szerzett városszerte, és rövidesen már ez a négy fiatalember alkotta a leghírhedtebb, és éppen ezért legnépszerűbb londoni punkegyüttest. A további pályafutás lényegében már minden érdeklődő előtt ismert: egyre több botrány, egyre nagyobb figyelem, megkötött, majd felbontott lemezszerződések, és 1976 végére már a Sex Pistolsról beszélt fél Nagy-Britannia. 1977 volt a zenekar csúcséve, de ugyanekkor már megmutatkoztak a válságjelek is. A Matlock helyére érkező Sid Vicious nihilizmusa ugyanúgy nem használt a csapatnak, mint a punkmozgalom kiterjedése, és összemosódása a brit társadalom súlyos problémáival. Utóbbi nehezményezte, hogy a frontember egyre inkább saját álláspontot fogalmaz meg, míg Rotten érezte, hogy nincs sokkal több abban a destruktív imázsban, amit a menedzser erőltetett az együttesre. Amikor aztán a Pistols amerikai turnéra ment 1978 elején, már nem bírta ki a belső ellentéteket, és január 14-én, San Franciscóban Rotten kilépett a zenekarból - ez is maradt a Pistols klasszikus felállásának utolsó koncertje.

Növekvő legenda

Utána ugyan McLaren még megpróbálkozott különféle trükkökkel (The Great Rock ‘n’ Roll Swindle címmel készített filmet a zenekarról), hogy életben tartsa a mítoszt, de innentől kezdve már tényleg csak az egyre növekvő legenda maradt. Rotten (immár az eredeti nevén) új zenekart alakított, és furcsa módon sokkal előremutatóbb és forradalmibb zenét játszott vele, mint a Pistols. A Public Image Ltd. ugyanis egészen egyedi, egymástól korábban eltérő stílusokat szintetizáló zenéjével már a kísérletezőbb poszt-punk korszak hajnalát jelezte, és bizony hozzá képest a Pistols zenéje inkább tűnik sima, a hatvanas években gyökerező rock’n’rollnak – igaz, annak viszont borzasztó hatásos. Ez többek között megkérdőjelezi azt a sokak által hangoztatott tézist, miszerint McLaren, marionett-figuraként csupána rángatta a Pistols tagjait, hiszen nemcsak Rotten bizonyult sikeresnek a Pistols után, de sokak szerint a zenekar sem támaszkodott mindenben a menedzserre.

„Nem tudtak zenélni”

Elterjedt nézet még a mai napig, hogy állítólag a Pistols tagjai „nem tudtak zenélni”. Ha valaki nem begyepesedett progresszív rockrajongó, akkor tudnia kell, hogy ez ostobaság. Az egyetlen Pistols-lemezen, a Nevermind The Bollocks-on ugyanis, többségében jól megírt és jól eljátszott dalok hallhatók. Steve Jones vastag gitárhangzása a mai napig meghatározó, és ki merné tagadni, hogy a Pretty Vacant, a God Save The Queen vagy a Holidays In The Sun a maguk nemében tökéletes rockdalok.

Arról nem is beszélve, hogy a zenekar hatása a mai napig érezhető a popzenében. Ugyan már régóta nem beszélhetünk punkról a szó eredeti értelmében, de még mindig jönnek a háromperces, háromakkordos, torzított gitáros, punkos popdalok. Legjobb példa minderre a legújabb angol üdvöske, az Arctic Monkeys, amely ráadásul szintén kisebbfajta forradalmat indíthat el azzal, ahogy a zeneipar hagyományos útjait megkerülve, az internet segítségével jutott a brit slágerlista csúcsára. Ezzel is bizonyítva, hogy még mindig vannak járatlan utak a popzenében, és ezek felismeréséhez mindig vissza lehet nyúlni a Sex Pistols példájához. (o)