Halló, beszorultam! Segítsen valaki!

– Halló, 77-77-777?

– Igen, hallgatom.

– Hívjon, legyen szíves, egy orvost, mert beszorult az ujjam a tárcsába!

– Halló! Ez valami vicc?

– Bárcsak az lenne! De tényleg beszorult. Kérem, hívjon egy orvost, mert már nagyon zsibbad.

– Magának még tárcsás készüléke van? Ma már a telefonok szinte kivétel nélkül nyomógombosak.

– I-i-igen, csak... Tudja, ez amolyan klasszikus darab.

– Van életbiztosítása?

– Maga ügynök?

– Nem, dehogy.

– Akkor bevallom, hogy nincs. Csak nem azt gondolja, hogy közvetlen életveszélyben vagyok?

– Nem gondolok semmit, csak eszembe jutott a sógorom.

– Miért pont a sógora?

– Mert szegény Gézának ráment a villamos a mobiljára, és ezt ő sem élte túl.

– Nem élte túl? De miért?

– Mert éppen akkor telefonált a szerencsétlen.

– De ez nem mobil és nálunk a nappaliban nem járnak villamosok. Megkérhetném végre, hogy hívjon egy orvost?

– Mégis, hogyan hívhatnék, ha csak ez az egy telefonom van, és ezen is jelenleg magával beszélek. Nincs senki a közelben, aki segíthetne?

– A feleségem nemsokára hazaérkezik a munkahelyéről.

– Addig is beszélnie és beszélnie kell, egyfolytában ébren kell lennie, mert ha elájul, semmi sem garantálja, hogy valaha is vissza tudják hozni a kómából.

– Kómából? Maga tréfál?

– Dehogy tréfálok! Múltkor engem sem tudtak visszahozni.

– Akkor miképp lehet, hogy mégis életben van?

– Hát visszajöttem magamtól. Tartson ki, jóember! Amíg a szíve körül nem érez enyhe rángatózást, addig nincsen semmi baj.

– Jóval biztat! Tegye le a telefont, és hívja a tűzoltókat!

– Mi van, már ég a ház?

– Még nem, de fog! A tűzhelyen felejtettem a pörköltet.

– Na és? Egy kis füst még nem a világ. Dohányzik?

– Nem.

– Na látja, akkor jó a tüdeje. Szívja tele magát friss levegővel, a két pofazacskójában meg tartalékoljon belőle rosszabb időkre, mint a hörcsög.

– Maga ugrat engem? Nem szégyelli magát?

– Eszemben sincs ugratni. Tudja mit? Próbálja letörni a készülékről azt a nyavalyás tárcsát, aztán már a saját lábán is elmehet az orvoshoz.

– Maga megőrült? Ez egy műtárgy! Ezreket ér!

– Bánom is én! Akkor törje le az ujját.

– Nagyon vicces.

– Látja, már vagy húsz perce beszélgetünk, és még be sem mutatkoztunk egymásnak!

– Ez igaz! Romhalmaz Emil vagyok, a híres szabadulóművész.

– Romhalmaz Emil? Személyesen? Ez nem lehet igaz!

– De bizony! És magában kit tisztelhetek?

– Én egy távolbalátó parafenomén vagyok, meg tudom mondani, hogy miért nincs még otthon a kedves felesége.

– Árulja hát el, ha nem titok.

– Azért, mert itt fekszik az ágyamban, maga agyalágyult sügér! És azt üzeni, hogy nincs kedve minden apróságért felkelni. Na viszlát művészkém, további jó szórakozást!