Gyönyörű

Gyönyörű! – gondoltam magamban, ahogy megállt a vonat az állomáson. Balra az épület, jobbra egy nagy búzamező. Csak néztem ki az ütött-kopott, régi és koszos vonatból, néztem ki a karcos és sok mindent megélt műanyag vonatablakon. Szép idő volt odakint, felhő egy szál se, az ég a szokásos világoskék színben pompázott. A búzakalászok aranyszínű tengerként hullámoztak az erős szélben.

Gyönyörű! – gondoltam ismét. Elképzeltem, ahogy belefekszem a körülöttem hullámzó búzamezőbe, és csak nézem a kék eget, közben nem gondolva semmire. Várok, hátha elúszik egy felhő előttem, miközben a kalászok oly lágyan csapdosnak, mintha a tengerben fürdenék. Nem érdekel most semmi, csak érzem a teljes nyugalmat és biztonságot, mely körülvesz, és boldog vagyok, nyugodt. A pillanat tökéletes, bárcsak örökké tartana.

A vonat megindult. Indulása durva volt, mely kizökkentett az idilli világból. Ekkor vettem észre, hogy rajtam kívül senki nem nézi a mezőt, mintha nem is lenne ott. Pedig, tényleg gyönyörű! Nézem, amíg teljesen el nem tűnik a látóhatáron. Nézem és elfog valami rossz érzés, hogy vége és már soha többet nem lesz ilyen.

Sok ember van a vonaton. Hallom, amiről beszélnek. Pénz, munka, stressz, megcsalás, öngyilkosság. Mi van? Ekkor döbbentem rá, hogy a napi gondok, teljesen megőrjítik az embereket. Pedig annyi szépség van a világban, az országunkban, amit nem veszünk észre. És nem kell nagy dolgokra gondolni, emberi kéz alkotta hatalmas épületekre, csak az egyszerű természet szépségeire, csodáira. Ezeket kéne észrevenni, örülni nekik, csak boldogan belefeledkezni egy percre, és könnyebb lenne egy-egy nap, egy-egy év, egy élet.