Elsőrangú dupla élvezet

Félelem lesz úrrá rajtam, amikor meghallom, hogy egy zenekar duplaalbumot készít. A jóból is megárt a sok – ráadásul számtalanszor bebizonyosodott már, hogy nehéz egyenletesen magas színvonalú, üresjárat nélküli, a figyelmet mindvégig lekötő másfél-kétórás koronggal előállni. Több együttes és előadó foga törött már bele. A Red Hot Chili Peppers vállalkozása is alaposan megijesztett. Sőt, eredetileg úgy volt, hogy a Stadium Arcadium nem dupla, hanem tripla lesz. Mindenképp kár lett volna, ha az utóbbi években magára talált zenekar ilyen banánhéjon csúszik el: összességében unalmas duplát ad ki színvonalas szimpla helyett.

Siker, tragédián keresztül

Érdekes karriert befutó zenekarról van szó. A siker felé vezető út nagy hullámvölgyeken keresztül vezetett. ‘83-ban alakult meg Tony Flow And The Miraculously Majestic Masters Of Mayhem néven, ám ezt gyorsan megváltoztatták a kimondhatóbb Red Hot Chili Peppersre. A zenészek eleinte a zenei életben nem sok vizet zavartak, a szakma perifériáján állva a bulvármédiának szolgáltattak alapanyagot. Tragédia kellett ahhoz, hogy feleszméljenek – az egyik alapító tag, Hillel Slovak ‘88-ban bekövetkezett halálos kábítószer-túladagolása után tértek észhez. Ezután alakult ki a klasszikus felállás: Anthony Kiedis, Chad Smith, John Frusciante és Flea – így, négyesben készítették el az áttörést jelentő ‘89-es Mother’s Milk című lemezt. A rajta szereplő Higher Ground című Stevie Wonder-dal átdolgozása hozta meg számukra az ismertséget, a következő évben kiadott Blood Sugar Sex Magik című korong pedig már világhírnevet hozott. A siker nagyrészt a melléjük szegődött, mára legendássá vált producernek, Rick Rubinnak köszönhető, aki a mai napig a zenekar hű társa. A kilencvenes években Frusciante visszaesett, drogproblémái miatt visszavonult, ez idő alatt több gitáros is helyettesítette, például Dave Navarro, vele rögzítették a ‘95-ös One Hot Minute című albumot. Az ismét Frusciantéval készült ‘99-es Californication volt az első lemez, amely előtt már a kritika is meghajolt. Ezt 2002-ben a By The Way című követte.

Dupla album és a zsenialitás

A Dani California című dallal beharangozott Stadium Arcadium további huszonhét felvételt vonultat fel. A várakozásnak megfelelően az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Németországban egyaránt az eladási lista élén debütált. Megnyugtató, hogy a Red Hot Chili Peppers a Californication óta nem tud hibázni, végérvényesen felnőtt és megkomolyodott. A Jupiter és Mars címre keresztelt lemezek sehol sem fordulnak unalomba, és korábban nem tapasztalt színesség, változatosság jellemzi. A zenekar szinte minden korszakát megidézi legalább egy felvétel erejéig – újra felfedezte a húzós, kicsit lökött funkot, miközben popdalokban és rockhimnuszokban sincs hiány. Egyetlen negatívumként az énekes, Anthony Kiedis itt-ott jelenlévő silány, semmitmondó énekét lehetne kiemelni, de ezt ellensúlyozzák a remek vokálok és kórusok.

A Red Hot Chili Peppers pályafutása során ez az első alkalom, amikor sorozatban a harmadik album készült el változatlan felállásban. Ez arról tanúskodik, hogy nemcsak zeneileg van a csúcson, hanem a tagok között is minden a legnagyobb rendben.