Elkábítás utáni kegyeletdöfés

System Of A Down rádiós támogatás nélkül is megtalálta az utat a közönséghezČTK/AP-felvételMiután megtudta, hogy rádióban dolgozom, számon kérte, miért nem játszunk ilyen zenét. Úgy emlékszem, azt válaszoltam – viccesen –, ha majd letesznek valamit az asztalra, bizonyára tőlük lesz hangos minden rádió. Kis idő múlva ismét összefutottam vele, eufórikus hangulatban újságolta, hogy valahol látta őket élőben, a Slayer előzenekaraként. Az első sorban csápolt, majd miután a Slayer megérkezett, pökhendien távozott. Rájuk nem volt kíváncsi. A fazon azóta felszívódott.

Pedig jó volna elbeszélgetni vele. Megmondanám neki, hogy sajnálom, amiért nem vettem őt komolyan.

Mert tényleg baromi jó zenét hallgatott. Több mint hét év telt el azóta, közben a System Of A Down befutott, olyannyira, hogy manapság a metálszíntér első számú zenekara. Ha találkoznánk, biztos felróná, hogy még mindig nem játsszuk, holott az a bizonyos asztal már roskadozik a sok jótól. Valóban, de a kereskedelmi média sehol sem futtatja. Mert a zenéjük nem rádióbarát – szoktuk mondani. Időközben az is kiderült, hogy örmények alkotják, pontosabban Los Angelesben élő örmények. Négy zenész, akikről képtelenség megállapítani, hogy őrült zsenik vagy zseniális őrültek. Serj Tankian énekes-billentyűs, Daron Malakian gitáros-énekes, Shavo Odadjian basszusgitáros és John Dolmayan dobos – bár nem ez az eredeti felállás, a kilencvenes évek közepén Andy Khachaturian dobolt velük, a nevük akkor még Victims Of A Down volt. A kámforrá vált fazon a zenészek ’98 júniusában megjelent első albumát kapta meg a haverjától. Ezt követte a Toxicity 2001 szeptemberében, amely kétségkívül az év legjobb metállemeze, s mára eladtak belőle vagy hatmilliót. A újszerűségével és gondolatiságával forradalmasította a stílust és irányt mutatott a többieknek. A második album stúdiómunkálatai során jóval több dal készült el, mint amenynyi ráfért, ezek egyéb kiadatlan felvételekkel együtt 2002 novemberében napvilágot láttak a Steal This Album! című korongon. Érdekesség, hogy még ez is utcahosszal verte a riválisokat.

2004 májusa és decembere között állandó producerük, Rick Rubin irányításával huszonhárom dalt rögzítettek. Úgy döntöttek, a felét tavasszal, a maradékot ősszel jelentetik meg. A döntés mögött egyértelműen üzleti megfontolások álltak, hiszen a két anyag hoszsza összesen sem éri el a 80 percet, így ráfért volna egy hanghordozóra. Tehát lényegében egyért dupla pénzt kellett kifizetnünk – de csak ez róható fel a zenekarnak. A május 17-én napvilágot látott Mezmerize valódi csúcsmunka: kőkemény metál, erőteljes punk és fülbemászó pop avantgárd megoldásokkal, közel-keleti népzenei motívumokkal és politikai tartalommal megspékelve – mindez a lehető leghatásosabb összhangban. A zenészek politikai aktivisták is egyben, a szövegek ebből kifolyólag kellően odamondogatósak.

És akkor most kérek elnézést. Néhány sorral feljebb azt írtam, hogy a maradékot őszig raktározták. Nos, szó sincs maradékról! Tény, kicsit tartottam ettől, még akkor sem nyugodtam meg, amikor azt mondták, a tavalyi stúdiómunka során a harmincvalahány szerzeményből csak a legjobbak maradtak fenn a rostán, s végül ezek kerültek fel a lemezekre. És tényleg, a november 21-én kiadott második adag kicsivel sem gyengébb, mint az első. A Hypnotize progreszszív, ugyanakkor slágeres avantgárd metállemez, bár kevésbé popos, és jóval sötétebb hangulatú, mint a Mezmerize. Elkábítás utáni kegyeletdöfés – talán ez rá a legtalálóbb mondat.

Mindkét album rendkívül kelendő világszerte, ráadásul a zenekar előző három korongjának példányszáma is fokozatosan nő. A fiúk rádiós ignorálás mellett érték el mindezt, a dalaikat továbbra sem lehet hallani. Mert azok még mindig nem rádióbarátok. Szerencsére...