Egy vakmerő kishörcsög nagy kalandja

Épp földrajzórán voltunk és síri csendben ültünk a teremben. Tiszta ideg voltam, mert nem tanultam semmit erre a napra. És persze, ahogy sejteni lehetett, a napló pontosan nálam nyílt ki! – Mariann, gyere ki a táblához, meséld el nekünk, mit is tanultál erre az órára!

Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint aki kivégzésre indul. A földrajz amúgy se tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, és ha még azt is hozzáteszem, hogy egy szót se tanultam, akkor szerintem mondanom sem kell milyen arccal vonultam ki a táblához. És akkor megkezdődött az, amit sosem kívánnék senkinek sem! 45 perces tömény kioktatás egy nagy adag lelkifröccsel vegyítve. Egyszer csak hirtelen meghallom, hogy valaki a nevemet mondja. A hangja hihetetlenül ismerős, de nem tudok rájönni, ki is lehet az! Ekkor finom rázogatást érzek, és oldalra fordulok, hogy láthassam ki az. Kinyitom a szemem és hirtelen anyukám arcát pillantom meg: „Ébredj fel! A hörcsög kiszökött az akváriumból és nem találom sehol!” Ekkor tudatosodott bennem, hogy mindent csak álmodtam, és hogy már lassan két éve nem is tanulok földrajzot. Szinte egy mázsás kő esett le a szívemről, de azért beletelt néhány másodpercbe, amíg felfogtam, hogy hajnali fél négy van és hogy mi is történt valójában. Azt tudni kell rólam, hogy imádom az állatokat, és sajnálatos módon karácsonykor halt meg a kishörcsögöm. Anyu látva a szomorúságomat, egyik nap egy kis dobozkával jött haza. Mikor megláttam, mi van benne, nagyon megörültem. Egy hófehér kis szőrgombóc, nagy fekete gombszemekkel és apró rózsaszín tappancsokkal. Egyből el is neveztük az új kis „családtagot” Hópihének. Szóval, ez az apró szőrgombóc meglógott az éjszaka közepén. Felforgattuk az egész lakást, kihúzgáltunk minden szekrényt, átkutattunk minden kis zugot, de hiába… nem találtuk sehol a kis szökevényt. Az ágyam felé fordulva viszont megakadt valamin a szemem. A párnáim mögül abban a szent pillanatban mászott elő a kis rosszcsont, és megállt az ágyam közepén. Sosem felejtem el a tekintetét! Mintha szemrehányóan ezt akarta volna mondani nekem: „Miért ébresztettél fel? Még olyan korán van! Álmos vagyok!” Mikor odaértem az ágyhoz, arra gondoltam, hogy el fog szaladni. De épp ellenkezőleg! Várta, hogy a kezembe vegyem és visszarakjam a helyére, ahol nyugodtan szundizhat tovább. Mondanom sem kell, én már nem tudtam visszaaludni, bár a suliban majdnem sikerült az egyik órán. De Hópihe „szókimondó” pillantása mindent megért! És még van, aki azt mondja, hogy az állatok nem okosak! Szerintem igenis azok, és megérzik ki is szereti őket valójában! Ti hogy vagytok ezzel?