Egy emlékezetes szeptember

Egy kemény tanév előzte meg azt a bizonyos nyarat. Befejeztem végre a negyedik osztályt. Lezárult egy korszak, felső tagozatba kerülök, ráadásul még iskolát is váltok, mert elköltözünk. Hogy ez jó vagy rossz? „Akkoriban kétféle érzés volt bennem: egyrészt sajnáltam, hogy ott kell hagynom azt az iskolát, az osztálytársaimat, akiket a négy év alatt nagyon megszerettem. Ráadásul milyen jó volt negyedikesnek lenni, mennyire vártuk az utolsó évet: végre mi voltunk a legnagyobbak, tekintélyünk volt a kicsik előtt, előreengedtek minket a menzán, és talán a tanárok is egy kicsit másképpen néztek ránk.

Óh, a tanárok! Milyen érdekes, hogy kikerülve a régi iskola hatásköréből, még a „leggonoszabb” tanár iránt érzett gyűlölet is gyorsan elpárolog! A dolgozatok, felelések jelentősége eltörpül, és amit akkor életem sorsdöntő eseményeinek gondoltam, az mára már nevetség tárgya. Úristen, mit össze tudtam én idegeskedni egy dolgozaton! Akkora bőgéseket tudtam rendezni egy rosszul sikerült témazáró után, mintha legalábbis kényszermunkára ítéltek volna! De most mindezeknek vége!

ÉN MÁR KOMOLY EGYETEMISTA VAGYOK

Sikeresen túlestem a felvételin, és most már semmi baj nem érhet. Vagy mégse? Most zöldfülűként én leszek a legfiatalabb a hallgatók között. Lesz egy csomó új tantárgyam, senkit sem fogok ismerni, a barátaim nem lesznek velem, és a megszokott tanárok helyett most másoknak kell megfelelni.

Ahogy egyre közeledett a szeptember, úgy lettem egyre izgatottabb. Vártam is meg nem is: ahogy az ember valami ismeretlen újra szokott gondolni. Ám hiába lassítaná az ember az eseményeket, egyszer csak eljött a beiratkozás napja. Forró szeptemberi délután volt. Legszívesebben a strandra mentem volna, nem pedig az új intézménybe.

Jajajj! Vajon milyenek lesznek az új osztálytársaim? Lesznek-e jó fejek, vagy mindenki unalmas pedálgép lesz? Hát a fiúk? És a tanárok? És mit fognak tőlem elvárni? Sokat kell majd tanulni? Vajon meg tudok-e majd felelni a követelményeknek?

A leendő tanáromról csak annyit tudtam, hogy egy korosodó, kopasz férfi lesz. Szemeim előtt a mesebeli Hókuszpók rémképe lebegett. Remélem, nem lesz olyan gonosz, mint a mesehős.

A beiratkozáskor csak Hókuszpók járt a fejemben, és lestem, keresgéltem a szememmel a sorstársaimat, a többi hupikék törpikét. Remek szórakozás volt találgatni a sokaságban, hogy ki is lehet az a talányos kopasz ember. Kiszemeltem egy férfit, aki tanárforma volt, és képzeletemben már megtestesítette az általam elképzelt rémképet.

Aztán kiderült, hogy az egyetemen

NEM CSAK EGY HÓKUSZPÓK VAN

Egyszer csak megszólalt egy mennydörgő hang. A gazdáját nem láttuk sehol, és mintha Isten szólna le hozzánk, elkezdte egymás után sorolni a nevünket. Sorra kerültem én is, azt azonban még mindig nem tudtuk megfejteni, hogy honnan jön a titokzatos hang.

A névsor elmondása után egy parancsot kaptunk, hogy induljunk el felfelé, a második emeletre. Automatikusan felnéztünk, és az ablakban megláttuk a hang gazdáját: egy magas és valóban kopasz férfit, aki azonban félelmetesnek egy cseppet sem volt nevezhető. Sőt, az előadóteremben kifejezetten kedvesen viselkedett. A feszültségtől és az izgalmaktól hirtelen kitört belőlem a nevetés, de láttam, hogy nem vagyok egyedül ezzel.

És a félelmek lassan elpárologtak, a cinkostársi nevetés pedig már az első napon összekovácsolt bennünket. Bár tudtam, hogy a neheze majd csak ezután kezdődik, mégis nagyobb lett a kedvem a másnapi megpróbáltatásokhoz.

Az ősz végérvényesen beköszöntött, de nem bántam, mert így már nem vágytam annyira a strandra.”

Az önmagát megnevezni nem kívánó levél írója már megkönnyebbülve lépi át minden nap az egyetem kapuját. Te hogy vagy ezzel? Ha történt veled valami érdekes, ne feledd, vesd papírra, és küldd el a Nagyszünet címére, amely a következő:

Nagyszünet – Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. (he)