Christopher Paolini: Eragon

Christopher Paolini egy tizenöt éves kamasz fiú, aki fogta magát, és írt egy olyan könyvet, amit maga is szívesen olvasna. A regény először a szülei kis kiadójában jelent meg, és hogy jó reklámot csináljanak neki, édesanyjával elkezdtek író-olvasó találkozókat szervezni. A fiú egyszer csak azt vette észre, hogy majdnem állandóan úton van, aztán az egyik legnagyobb amerikai kiadó elkezdett érdeklődni az Eragon iránt, majd ki is adta. Kis idő múlva megelőzött a Harry Potter-sorozat négy kötetéből hármat, majd világsiker lett. A borítón úgy emlegetik Paolinit, mint „az ifjú mester”. Amikor kézhez kaptam a kötetet, csak anynyit mondtam: ugyan már! Félretettem, és jó ideig nem tudtam kinyitni. Hogy írhat egy tizenöt éves kamasz világsikert, aki – mint az a borító belső oldalán fel is van tüntetve – nem járt iskolába sem, csak a szülei tanították, nevelték odahaza. Aztán végre meguntam, hogy még mindig az ágyam mellett hever, és egy üres késő délután kinyitottam.

Azonnal megbántam, hogy kételkedtem, és csak akkor tettem le a vaskos (több mint ötszáz oldalas!) kötetet, amikor a szemem húszadszorra is leragadt, valamikor hajnali három tájban. Másnap aztán folytattam, és az egészre mindössze egyetlen szót találtam: hihetetlen! Ha elvonatkoztatunk a tényektől, még azt is bemesélhetjük magunknak, hogy ez egy középkorú író akárhányadik regénye, és nem egy tizenöt éves fiú első műve. Végre egy olyan fantasyt tarthatok a kezemben, amilyenre Tolkien óta vártam! Mert az ifjú Paolini megtalálta a fantasy színtiszta stílusát, nem alkalmaz káromkodásokat, nem próbálja mindenféle komoly műfajjal keverni. Mesét írt. Egy csodálatos, kerek mesét egy fiúról és a sárkányáról, egy csodás világról, harcosokról, mágusokról, egy gonosz király hatalmáról. Olyan mesét, amit ötéves kortól százöt éves korig élvezni lehet. És ez még csak az első rész. Azóta a második kötet is kész van, és már „rotyog a fazékban” a harmadik.

Csupa pozitívum jut eszembe. A mondatok szépek, egészségesek, csupán itt-ott fedezhetünk fel olyan jegyeket, melyek a kezdő íróknál általában megtalálhatók, de ezekre is csak keresve bukkanhatunk (én kerestem őket). A leírás egyszerű, olvasmányos, sok helyen egészen költői. A cselekményből nem csöpög az akció, de nem is unalmas. A hősök szerethetők, kedvesek, ahogy az egész történet is az. A gonosz oldalon (végre valahára!) nem orkok állnak, mint megannyi fantasy-alkotásban, hanem az ún. urgalok – ez is a szerző kreativitását támasztja alá. A párbeszédek és a leírások arányosan oszlanak el, egyik sincs eltúlozva a másik rovására. További bizonyíték a kreativitásra, hogy Paolini több nyelvet megalkotott a világába, még ha csak egy-két mondatot is.