Bezzeg az én időmben!

Nem is lehet összehasonlítani a „régi idők” és a „legújabb kor” társadalmi szokásait. Túl nagy és fájdalmas közöttük a szakadék. Azonban most mégis vakmerő leszek és megpróbálom megtenni. A mai világban már teljesen elavultak a régebben oly természetesnek tűnő ideák. Például a család szeretete, az egymás önzetlen segítése, kölcsönös odafigyelés és főleg a tisztelet. Ma már semminek sincs igazi értéke. Mindenki csak a pénz után futkos. Sajnos a megélhetés szempontjából szükséges, de valaki már túlzásba viszi. Pedig az anyagi javak nem boldogítanak. Sokan úgy gondolják, hogy igen! Bizonyos fokig igazuk is van, mert jó érzés az, ha mindenünk megvan, amire szükségünk van, nem szenvedünk hiányt semmiben. De ez egy teljesen másfajta boldogság.

Elégedettség, nyugalom

Az igazi, áldott, földöntúli boldogságot nem lehet megtalálni a földi javakban. (Nem lehet megvásárolni.) Nem is lehet kimondani. Vannak olyan érzések, melyek annál sokkal értékesebbek, minthogy szóvá szülessenek, és elillanjanak a szélben. Igen! Egy jelentéktelennek tűnő élethelyzet, pillantás vagy érintés magával hozhat olyan érzéseket, ami már maga a boldogság. Egy hétköznapi táj új élményeket adhat, eddig ismeretlen lélekrezdüléseket hozhat magával. Példaként egy játékos kutya meleg szemeinek tekintete, egy kézfogás, egy őszinte mosoly, részvét szavai és pillantása, a természet ébredése tavasszal a hosszú tél után. Ezeket könnyű lenne észrevenni és megcsodálni; de néha az emberek szemellenzőt viselnek.

Főleg a fiatalok

Valaki nagyon elrontott valamit, vagy csak az élet hozta magával, az állítólagos modernizáció? A felnövekvő generáció a felnőttekre akar hasonlítani – ez rendjén is lenne, de kérdezem én: mit látnak? Mindenhol kegyetlen erőszak, romlott erkölcsök, reménytelenség. Ki tehet arról, hogy a társadalom hanyatlóban van? A városiasodás magával hoz minden újítást, de valahol rombol. A természetet, az adott helyen élő „ősközösséget”. Ez lenne a modern kor? Egy kezdődő emberélet eleinte sok reménnyel kecsegtet, de ahogy egyre jobban előrehalad az úton a pici embergyerek, egyre jobban fogynak reményei, illúziói szertefoszlanak és kétségbeesve fut, könnyezve lohol az élet erdejében, ahonnan nincs biztonságot jelentő kiút. A tapasztalatlan ifjúság első szárnypróbálgatásai sokszor szánalomra méltóak, de hiszek benne, hogy már a gyermeklélekbe behintették a nagy érzések magvát. Nem a fiatalok hibája az, hogy a világ itt tart. Hiszen mit látnak otthon, a környezetükben, a tévében? Mértéktelen hazugságot, erőszakot, erkölcsi hanyatlást mindenhol. Főleg a tizenévesekre nehezedik nagy teher. Rengeteget vár el az iskola, a szülők, a környezet. A megingott önbecsülés és a „haragban a világgal” című szindróma ideje ez; eredménye a lázadás. Ilyenkor nagy a cigire, az alkoholra való rászokás kockázata. Mit csinál a viharban megtépázott „kisróka”? Menekül. Mindegy, hogy hova, csak kicsit, egy időre enyhüljön a zápor. A helyét kereső fiatal nem tudja még (tapasztalatok híján), hogy mi a jó számára, csak reméli, hogy egyszer vége lesz ennek a zord időszaknak. Mert a tinédzser se nem gyerek, se nem felnőtt – és ez az átmeneti állapot egyre elviselhetetlenebb.