Bélával történt valami

Béla felnézett. Túl sokáig feküdt egyhelyben, már ez is fárasztotta. Nem találta a helyét, talán azért mert nem is volt helye, de ez nem változtatott a tényen.

Unatkozott. Bekapcsolta a tévét. Ez a mozdulat sokkal inkább volt ösztönös mintsem tudatos. Zavarta a csend, és különben is mindig a tévében reménykedett, ha szórakozni vágyott. Bekapcsolta. Nem először, és nem utoljára nyomta meg azt a bizonyos gombot, amelyik üzembe helyezte a dobozt. A dobozt, ami eltompította mindenét.

Bélával ekkor történt valami, valami egészen különleges, bár erről ő maga sem tudott. Az agyában felütötte a fejét egy gondolat, miszerint a TV nézés nem hasznos, és csak butítani próbálják. De a gondolat nem érhetett el Béla tudatáig. Szegény gondolatnak esélye sem volt, azokkal a foton nyalábokkal szemben, amelyek éppen Bélát manipulálták. Tényleg nem volt esélye. Béla túlságosan rutinos tévénéző volt.

Nem tetszett neki az adás. Kapcsolgatott a csatornák között, legalább telt valamivel az idő. Egészen véletlenül olyan, csatornára talált, ahol egy híres államférfi tartott beszédet élőben. Bélát – maga sem tudta miért – hirtelen heves érzelmi kitörések rázták meg. Vadul kalimpált az öklével, éltette az államférfit, mert tudta, (nem tudta csak érezte,) hogy annak az államférfinak igaza van!

Gyuri felkelt. Nem tudott tovább aludni. Nagyon sok gondolat cikázott agytekervényeiben. Nem volt ideje mindet átgondolni, csak a legfontosabbakra koncentrált. Lehúzta a rolót. Állt egyenesen merev tekintettel. Csendet akart. Végig gondolta a legfontosobbakat. Ismerte a helyzetét. Tudta mit tehet meg (arról, amit nem tehetett meg, arról általában nem vett tudomást). Ez a nyilvános beszéd, amit a világon mindenhol látnak majd, kicsit megrettentette, de mégis csak elnök volt (bár ő inkább félistennek képzelete magát). Tudta jól. Pontosan tudta mekkora súlya van mindannak, amit mondani fog, minden szónak és lélegzetvételnek. Gyuri tudta hogyan kell a tömeg elé állnia. Ezért volt jó politikus, mindig el tudta bűvölni a tömeget, mindig tudta mit kell ahhoz mondania, hogy elvarázsolja a hallgatóit. És erre rendkívül büszke volt. Most sem volt ez másképp. Nemcsak az Egyesült Játékgyártók Szövetsége tudta, hogy a bergengóc játékgyártóknak nincsenek nukleáris fegyverei, tudta ezt maga Gyuri is, de őt sokkal jobban érdekelték a bergengóciai málnaszörp lelőhelyek. Hazája volt világ legnagyobb málnaszörpfogyasztó állam a Földön. Már nem izgult. Még ha az EJSZ nem is ad neki felhatalmazást Bergengócia lerohanására, ő akkor is megteszi. Nem csak azért, mert tudta, hogy Játékgyártók Szövetsége tehetetlen, Gyuri sokkal inkább a legyőzhetetlenség érzésére alapozta döntéseit, tudta, hogy a tömegek mögötte állnak, azok, akik átláttak a szitán túlságosan kevesen voltak ahhoz, hogy bármit is elérjenek. Néhányan közülük most is tüntetnek az elnöki palota előtt. „Ha nincs jobb dolguk!” – vigyorgott magában Gyuri. Nem ez lesz az első állam, amit megtámad a málnaszörpért, és még ha ki is derül, hogy a bergengóc játékgyártók nem rendelkeznek semmiféle nukleáris fegyverrel, ő akkor is kimagyarázza magát (mint tette azt már oly sokszor). Eljött az idő.

Gyuri megigazította a nyakkendőjét, felvette az elmúlt évek alatt tökéletesre csiszolt, elnöki protokoll mosolyt, beült az íróasztala mögé, a kameraman intett, és Gyuri belekezdett a beszédébe. Béla érezte, hogy az államférfinak a TV-ben mindenben igaza van. Érezte, hogy a bergengócok mind gonoszok, és katonai beavatkozásra, háborúra és pusztításra lesz szükség, hogy fenntarthassák a világ békéjét. Elhitte. Gyuri érezte, hogy a tömegek a képernyők előtt miden szavát isszák. Retorikai képességei melyet most kiegészített pozitivista szókincsével (béke, hazaszeretet stb.) elérte célját. Amikor megnyomta a gombot, amelyik elindította az első rakétát, győztes volt. Legalábbis ezt hitte.

Csend volt, halálos csend. Gyuri tudta, mi történt. Nyugodtan ült az atombunkerében. Gyuri elszámította magát. Mégis csak volt a bergengócoknak nukleáris fegyvere, amelyeket nem féltek használni. Az történt ugyanis, hogy a nukleáris támadásra nukleáris támadás volt a válasz. Három perc múlva már az egész világ hadban állt egymással. A biológiai és nukleáris fegyverarzenáloknak köszönhetően a Föld lakosságának 99,99%-a elpusztulni. Gyuri nyugodt volt. Nem esett pánikba, mert volt nála egy törülköző. (Ki tudja miért, őt ez megnyugtatta.) Egyetlen dolog bántotta csak, most már sohasem tudhatta meg vajon bajnok lett-e volna a Lakers abban az idényben. „De legalább csend van!” – rebegte magában, és egészen mélyen, tudata alatt rendkívül boldog volt, mert nyilvánvaló volt, hogy nem vonják majd felelőségre, illetve nem lesz, aki ezt megtehetné. Töltött magának egy pohár málnaszörpöt.

Béla körülnézett. Nem látott maga körül semmit (mert nem is volt körülötte semmi). Ez nem izgatta. Tulajdonképpen nem is tűnt fel neki hogy körülötte minden romokban hever. Inkábba úgy döntött, bekapcsolja a tévét. Hoppá! A „Varázsdoboz”! Az sem volt meg. Nem csak a falak, az ablakok, az euzin váza hiányzott, hanem a tévé is. Pánikba esett. Ez túl sok volt neki egy napra. „Mi lesz Jose Rosával? Ki nyeri az új valóságshow-t? Nem láthatja többé a tévés pereket!” hasonló gondolatok cikáztak agyában, miközben pulzusa egyre hevesebben vert, levegőért kapkodott, az iszonyatos csend majdnem összeroppantotta agyát, hirtelen rosszul lett, és felébredt!

Béla az ágyában feküdt. Ott volt körülötte minden a maga megszokott helyén. Az egész csak álom volt, fáradt agya morbid játéka. „Pedig olyan valós volt!” – tűnődött magában.

Felnézett. Túl sokáig feküdt egyhelyben, ez fárasztotta, unatkozott. Nem találta a helyét, nyilván azért, mert nem is volt neki. Zavarta a csend. Bekapcsolta a tévét. (Hátha van valami jó műsor!)