Becsvágy kontra középszerűség

A felnövekvő nemzedék helyes értékrendjének a kialakítása a nevelés élenjáró feladata. Már a családnak, de az iskolának is feltétlenül hozzá kell segíteni a gyermeket olyan tulajdonságok kialakításához, amelyekre szüksége lesz mint jól dolgozó szakembernek.

Az értékelés mindig viszonyítás

Azok az etikusok, akik megkísérelték az értékek hierarchiáját megállapítani, különböző eredményre jutottak. A nevelés szempontjából a következő csoportokba osztott értékrend tűnik a legelfogadhatóbbnak:

1. életértékek (élet, egészség, munka, béke stb.),

2. materiális értékek (használati, csereértékek),

3. közéleti, politikai jellegűek (például szabadság, demokratizmus),

4. erkölcsi értékek (igazság, jóság, nemes emberi kapcsolat),

5. a szellemi kultúra, benne a műveltség értékei (a tudás, az intelligencia, a tehetség, a képesség),

6. esztétikai értékek (a természeti, társadalmi környezet szépsége, a magatartás, az alkotások esztétikuma).

A középszerűségre irányulás veszélye több vita tárgya volt az utóbbi időben. Ez elgondolkodtató kérdés, mert nem veleszületett kényelmességből ered, inkább az értékek deformációjának az eredménye. A középszerűség hívei ahhoz a lövészhez hasonlítanak, aki nem a célpontba céloz, hanem a „fekete pont” és a céltábla széle közé eső részre.

Mindenkivel vele születik a természetes igény, hogy valamiben kiemelkedőt nyújtson. A kisgyermek ezt a vágyát rendszerint nem is titkolja. A kisiskolások éppen ezért elbűvölők, mert kitűnni vágyásukat nem leplezik, s a tanító minden dicsérő szava mérhetetlen öröm számukra.

Milyen más ez a naiv, őszinte becsvágyú gyermek, mint az olyan típusú diák, aki egyenesen irtózik attól, hogy őt hangyaszorgalmúnak (magolónak) titulálják tanulótársai, akik azt az elvet vallják a tanulmányi előmenetelt illetően, hogy tanulni és jó tanulmányi eredményt elérni nem művészet. A művészet (vagyis az igazi érték) szerintük az, hogy nem tanulni, de átmenni. Ha ez tömegméreteket ölt, iskolabetegség lesz belőle, megfertőzi az egész tanulói társadalmat. Idejében kell ez ellen az iskolának védekeznie, mert ha a tanuló az iskolában megtanulja a célok nem tiszta és olcsó eszközökkel való elérését, elvárja, hogy az így lesz az életben, a munkában is.

A dicsvágy egoista magamutogatás

A becsvágy nem téveszthető össze a dicsvággyal. A dicsvágy egoista magamutogatás, célja mások dicséretének, hódolatának, csodálatának a kivívása bármi áron. A becsvágy – mások tiszteletének a kivívása – ezzel szemben arra irányul, hogy teljesítményüket, erőfeszítéseiket, magatartásukat ismerjék el mások, az iskola, a közösség, a munkahely. Az alap itt nem az önmutogatás, hanem a teljesítmény elismerésének az igénye.

A középszerűség ellen nem harcolhatunk minden áron, mert tény, hogy a tanulók nem egyformák. Az azonos mértékű erőfeszítés nem hoz egyértelműen azonos eredményt. Mindenáron küzdeni kell viszont az ellen, hogy „a középszerűség elérése és egy hajszállal se több” legyen a cél. Nagyobb tiszteletet érdemel az a diák, aki bár nem kiváló képességű, de őszintén igyekszik hármasát kettesre javítani, mint az, aki egy kis erőfeszítéssel egyes tanuló lehetne, de megelégszik kettesekkel vagy hármasokkal. Ezt relatív elégtelenségnek nevezzük, s ugyanúgy nyugtalanító, mint az abszolút elégtelen.

Az egészséges becsvágyat éppúgy támogatnunk kell, mint az egészséges versenyszellemet, amely helyes megszervezés esetén hozzásegíthet a saját értékek, képességek felismeréséhez. Tudja meg mindenki, hogyan áll teljesítményével, milyen is a teljesítő képessége, s ha őszintén előbbre akar jutni akár az utolsó helyről az utolsó előttire és azután még feljebb, értékelni kell! Nem arról van szó, hogy hiúságból hajszoljuk egymást, sem arról, hogy tönkretegyük a gyerekek idegeit túlzott igényességgel, amely szöges ellentétben áll a szellemi higiénia követelményeivel. Az ismert cseh szakember, M. Cipro szavaival: Vigyünk több sportszellemet az iskolába, a nevelésbe, ne átalljuk támogatni az egészséges becsvágyat, csak arra vigyázzunk, a becsvágy mellől soha ne hiányozzon az „egészséges” jelző.