Az önkéntességről

Az összegzés nagyon egyszerűen kész van a fejemben: nem jó. Önkéntesség: mikor az ember elvállal dolgokat, minden cserébeni juttatás reménye nélkül. Esetleg kap érte egy mosolyt. És ez idáig nagyon jól hangzik, mert a mosoly sokat ér. De aztán jön a csalódás. Az ember elvállal egy munkát, próbálja megmozgatni a fiatalokat, és közönyt kap cserébe. Meg sajnálkozó lenézést. Mosoly sehol. De sebaj, legalább ő megpróbál mosolyogni, még bízik. De az önkéntességhez tehetség is kell. Nem lehet rögtön tudni, mit hogyan kell csinálni. A jó szándék önmagában nagyon kevés, és – mint tudjuk – a pokolba vezető út is azzal van kikövezve. Az ember pedig tanul, a sok más mellet még ezt is: hogyan kell jó önkéntesnek lenni. És néha a foga csikordul belé. És sokszor nem megy.

De egyszer sikerül, és az ember úgy beleszeret, hogy nem tudja otthagyni. Csinálja és csinálja, s a dolgok összecsapnak a feje fölött. Ilyenkor vezetőre, barátra nem lehet számítani. Elvégre az ember felnőtt: oldja meg. És a legszörnyűbb ebben a mondatban az igazság. Mert nem így kellene lennie.

Önkéntesség. Ezt a szót hallva mindenki valami nagy dologra gondol. Környezetvédelem, meg falrakás a szegényeknek… De mi lenne, ha holnap mindenki elhatározná: ma önkéntesen mosolyogni fogok. Mindenkire. Önkéntesen nem idegesítem magam, sem másokat. Önkéntesen viszem le a szemetet, és ugyanígy segítek az öreg néninek felszállni a trolira.

Ez ilyen egyszerű. Persze a bejövő mosolyok nélkül nehéz kifelé azt sugározni. És mindenki arra vár, hogy a másik kezdje el. Mert neki semmi oka mosolyogni. Mi önkéntesen elmerülünk az önsajnálatban. Amiben nincs semmi jó. És a néhány lelkes, de kimerült önkéntesben sem. Talán tényleg semmi értelme elkezdeni azt az önkéntes játékot az életemmel, mondhatnád, úgysem változtatom meg vele az embereket. De a saját életedet igen. Mert jó jót cselekedni, még akkor is, ha az csak annyi is, hogy végre nem csak a saját szobádban raksz rendet. Vagy ha rámosolyogsz a szüleidre. Érezni fogod, hogy jót tettél. És lassan a többi ember is elismeri, hogy jó vagy. Ezért jó mégis az önkéntesség. A mártírarc, a túlhajszolt tekintet riasztó. De egy mosoly, egy apró gesztus… Szerintem ez fedi igazán a fogalmat. Próbáld ki! Nézz föl, és mosolyogj rá az első emberre! És talán mosolyodtól fölbátorodva leül melléd, és beszélgetni kezdtek. Talán szerzel egy barátot. Ha nem most, hát később. És ezzel a te életed is jobb lesz. Önkéntesen.