Az Irény meg a Géza

Amikor a nap első sugarai végre erőt vettek magukon és az undortól libabőrösen végigsiklottak Irma néni és Géza bácsi víziószerű vonásain, a két öreg szinte egyszerre nyitotta fel csipás szemeit és egyszerre tört elő belükből a rettenetes sóhaj... Aztán Géza bácsi még krákogott és ürült is egy kicsit nagyot (felriasztva ezzel az erdő vadjait), majd Irma néni hátából szíjat hasított, felkötötte a szuszpenzorát és bement a gyanútlanul ébredező városba gyújtogatni. Szeretett gyújtogatni, szerette nézni a lángoló házakat, a sok tűzrőlpattant menyecskét: Olgát, Kátyát, Irinát, a sok szenes Ivánt, meg a tűzoltókat ahogy ég a kezük alatt a munka. Lobogó lelkesedéssel gyújtogatott éjjel, de főleg napalm. Persze nem volt mindig piromániás. Pályafutását matrózként kezdte és sószállító hajókon szolgált, de a vállalkozás tönkrement. A hajókat eladták és hidat építettek belőlük Velencében, a Só-hajók hídját. Úgyhogy Géza bácsi munka nélkül maradt, de mivel nyakas legény volt kijelentette: – Ne legyen Géza bácsi a nevem, ha nem találok magamnak munkát!

Ezután egy darabig Béla bácsinak hívták, két darabig pedig Pali bácsinak, aztán újra Géza lett és akkor már gyújtogatott. Míg ő a felperzselt föld taktikát népszerűtlenítette, Irma néni majdnem megmosakodott, de aztán szokásához híven meggondolta magát és inkább megmérgezte Dr.Wonder vakvezető macskáját Malvint, aki mellékállásban egy folkzenekarban dorombolt. A csodadoktor éppen egy szarvasmarha székrekedését orvosolta (könyékig) nem meglepő hát, hogy a hír hallatán ökörbe szorult a keze. Hogy miért? Mert sokat jelentett számára Malvin, hiszen nőstény macska lévén elég luk volt rajta ahhoz, hogy ha jól a szájához szorította el tudta rajta furulyázni a Rákóczy-indulót. De erről Irma néni nem tudhatott, mivel kicsi gyermek kora óta unintelligens barom volt, akit a szülei csak azért nem fojtottak bele egy kanál vízbe mert akkor éppen aszály volt.

Persze azóta már sok év lepergett, Irma néni szüleit rég megette a postás és a Kovácsné fiáról is kiderült, hogy nem a szája büdös, hanem csak kézen állt...

Talán éppen ezért (vagy nem) Irma né és Géza bá szadoaktív házasságban éldegéltek egy kriptában amit a temetőben találtak. Hullajó otthonuk nyugalmát csak a részeg sírásók, és néhány ezer éhes féreg zavarta, de őket is meglehetett szokni. Irma arcán jól mutattak az ásónyomok, a paraziták jelenléte egy temetőben meg csak lerágott csont. Hőseink számára egyik nap olyan volt mint a másik: 57%-ban hidrogén, 40%-ban hélium, és 3%-ban egyéb elem. A családfő nap közben gyújtogatott, estére meg szerzett valami romlott konzervet, befalták, aztán úgy halszagúan egymásra másztak és élvezték a másik arcán a szenvedést.

Kulturális éhségüket vasárnaponként a plébániánál elégítették ki, ahol totális elbutultságról árulkodó (ún. szkinhed) arccal hallgatták a kiszűrődő orgonaszót. Érdemes volt hallgatni hiszen a Kántor ügyes orgonista volt, ami egy kutyától nem is rossz teljesítmény. Gazdája, páter Titi ( akit a neve után csak Csupatiként emlegettek ) persze dagadt a büszkeségtől meg a hormonzavartól, hogy majd kibuggyant a csuhájából. De a súlyfelesleg cseppet sem zavarta, sőt az sem, hogy ha komolyan beszipuzott akkor a szószékről rendszeresen a hívők közé hugyozott, akik viszonzásul megvárták a mise után, és ilyenkor Titi atyának sikerült lépre-csalnia 10-20 rúgást.

De térjünk vissza az álompárra. Ha télen túl hideg volt ahhoz, hogy orgonaszóra folyassák a nyálukat, Irma néne el akarta adni magát, és ha Géza bácsi gyengéden megkérdezte: – Aztán ki venne meg tégedet, te vén szutyok? He?!

Fonnyadt neje a hidegtől kéklő orral azt vacogta: – Majd megvesz az Isten hidege!

Na, így teltek-múltak a szorgos hétköznapok amíg a két öreget meg nem ölte az unalom. Haláluk egy ideig senkinek sem tűnt fel, hiszen színük, szaguk még éltükben legendássá vált, de aztán nagy nehezen csak elkaparta őket valaki.

Sírkövükre jóakarójuk csak annyit vésett: „Rohadjatok meg!” Irma néni és Géza bácsi pedig úgy is tett. (tacs)