Az arany legendája

Mióta világ a világ, az embereknek természetes vágya, hogy gazdagok legyenek. A gazdagság és a jólét jelképe pedig nem is annyira a pénz, hanem egy annál sokkal misztikusabb dolog: az arany. De mi teszi ezt a nemesfémet olyan vonzóvá? Miért éppen az arany emelkedett ki a többi fém közül?

„Az arany Zeusz gyermeke, sem moly, sem rozsda nem emészti, de az ember elméje elemésztődik általa” – írta Pindarosz, a görög költő. Ősi hagyomány és egyáltalán nem új keletű dolog, hogy az ember az arany bűvöletében él, és ha tehetné, halmozná otthonában ezt a páratlan kincset. Ám mitől értékesebb az emberi természet számára az arany a többi fémnél? Első gondolatunk az lehetne, hogy nemesfém, tehát nagyon ritka, sokkal kisebb mennyiségben található meg a Földön, mint például a vas. És ami ritka, az sokkal értékesebb, drágább, mint ami úton-útfélen elérhető. Az aranyon nem képződik oxidréteg, azaz nem rozsdásodik, és ráadásul könnyen megmunkálható, jól kovácsolható is, ami ugyancsak nem minden fémről mondható el. Ezek azonban csak egyfajta okai az arany értékességének. A platinán ugyanúgy nem képződik oxidréteg, az ezüst és a vörösréz éppúgy kovácsolható, a gyémánt pedig éppolyan ritka és becses kincs, az emberek mégis aranykorról, aranyszívről, arany középútról beszélnek.

Az aranyat a ritkaságán kívül a szépsége tette olyan mágikusan vonzóvá, hogy évszázadokon keresztül voltak, akik ölni tudtak érte. A színe és a csillogása volt az, ami annyi embert elbűvölt. Az ősi kultúrák ránézésre a Nappal hozták összefüggésbe, amit a fénye és az életet adó melege miatt a különböző vallások istenként tiszteltek. Az arany csillogása a Nap melegét és ragyogását juttatta eszükbe. Ám míg az európai ember számára az arany a gazdagságot jelképezte, az indiánok egészen más kultúrában nőttek fel. Amikor az első hódítók megérkeztek Amerika földjére, a bennszülöttek egyszerűen nem értették, hogy miért okoz a tengerentúli idegenek számára örömet ennek a titokzatos fémnek a birtoklása: az arany – hiába van belőle sok – nem véd a hideg ellen, nem lehet vele jóllakni, és nem okoz örömmámort, mint az ital és a dohány. Az európai hódítókat azonban nemcsak a felfedezetlen táj vonzotta Amerika partjaira: az arany legalább akkora vonzerőt jelentett. „Az arany a legnagyszerűbb minden dolgok között... – írta Kolumbusz –, akinek arany van a birtokában, az megszerezhet mindent, amit csak kíván. Őszintén szólva, aranyért a lelke is bebocsátást nyerhet a Paradicsomba.” Ez az – egyébként nyilvánvalóan téves – szemlélet rengeteg ember halálát okozta, és ezreket ösztönzött arra, hogy az arany nyomába induljanak.

A kincskeresőket azonban még egy dolog buzdította: Eldorádó legendája, a mesés aranyvárosé, ahol a kincsek halomban állnak. Az El Dorado szó jelentése: „a bearanyozott ember”. Egy fogságba került indián (valószínűleg a kínvallatást alkalmazó kincséhes spanyolok kedvét keresve) egy tóról számolt be, ahol áldozati szertartás keretében egy tutaj fedélzetén szolgái tetőtől-talpig arannyal kenik be a törzsfőnököt. Ezután arany- és egyéb drágakőből készült tárgyakat szórnak a tó közepébe, míg végül a törzsfőnök is beugrik a vízbe, hogy lemossa magáról az aranyport. Ez a titokzatos tó pedig a dél-amerikai Kolumbia fővárosától, Bogotától nem messze terül el, és a Guatavita nevet viseli. Az elmúlt évszázadokban kincséhes emberek ezrei érkeztek Kolumbiába a rejtélyes arany felkutatására. Több próbálkozás is történt a tó lecsapolására (a legutolsó 1912-ben), amelyek során találtak is aranyból készült értéktárgyakat a tó mélyében, ám a kutatások költsége mindig jóval meghaladta a talált tárgyak értékét. Hogy igaz volt-e, amit az öreg indián mesélt az aranyemberről és a földöntúli, mesés gazdagságról, nem tudjuk, Eldorádó mítosza azonban számos író, költő fantáziáját megmozgatta. A kolumbiai kormány azonban a Guatavita-tavat 1965-ben természetvédelmi területté nyilvánította, és azóta már csak azok a kincsvadászok látogatják, akiket a környék páratlan szépsége vonz oda. (s)