Ámítás vagy igazság?

Tegnap nagyon elgondolkoztam. Épp írtam valamit valakinek, de egyszerre csak letettem a tollat, felnéztem, és – ahogy mondtam már az elején – elgondolkoztam. Az íráson, meg hogy ez mekkora hazugság. Sok ember, aki ír – köztük én is –, ha dicsérik, szerényen elhárítják: Á, nem lett az olyan jó, ne dícsérj, még zavarba hozol, stb. Aztán elköszönnek, és az író megelégedetten nyugtázza: lám, lám, neki is jó ízlése van, tetszik, amit írtam. Persze ez nem kifogásolható. Ha csinálok valamit, vagy akár csak mondok egy mondatot, szeretném, hogy az az embereknek tetsszen. A gond csak a hazugságban van.

Az érettségi elnököm azt mondta, hogy az igazán nagy írók mindig tudták, hogy ők a legjobbak. Akár Adyról, akár József Attiláról, vagy Kosztolányiról beszélünk. A meglepő mondat nem is ez volt, hanem a következő: És csak az lehet igazán nagy író, aki ezt elfogadja. Tényleg, milyen lenne egy magában állandóan kételkedő író? Az emberek nem vennék komolyan. És az a nagyszerűség hiányozna belőle, ami az előbb említettekben megvan. Hisz a művész más, ezt ő tudja is, erre büszke. Nem jobb vagy rosszabb, csak más. De ezt nagyon tudni kell. Elfogadni, felvállalni.

És minden írás csak magamutogatás. Azért írok, mert szeretem kifejezni magam, és úgy érzem, érdemes is. Mondhatok mást, mutathatok mást, de a soraim elárulnak. Idáig jutottam, mikor elvetettem az egészet és írtam tovább. De egyszer magától került ez a sor a papírra: Imádom kifejezni magam…

Ezen gondolkozni kell. Döntöttem akkor. Nem is kicsit. A magamutogatásnál hagytam abba. Igen, álszerénység. Közben bombázom az ismerőseimet a gondolataimmal: Ezt én írtam rólad, magamról, a hídról…

Nagyon jó, hogy ők ezeket elfogadják, elolvassák, értékelik. Türelmesen mosolyogva fogadják az én óriási lelkesedésemet, mert ők tudják, amire én most jöttem rá: ez a kislány imádja, ha foglalkoznak vele. Azaz ha a gondolatai kerülnek középpontba. Mert nagyon szereti őket. Becsüli. Persze, van is mit becsülni rajtuk. Gondolják esetleg jó esetben.

De a tény tény marad. Én sem menekültem meg a „kiválasztott vagyok“ érzéstől. Talán még viszem is ezzel valamire. Magyart tanítok, és az összes lelkesedésemet beleadom az óráimba. Vagy (talán) újságot fogok írni, és abba is beleadom minden lelkesedésemet. És talán egyszer már színészkednem sem kell.