A téves iskolaválasztás

Regina értelmes, kedves kislány volt óvodásnak, talán kissé elevenebb az átlagnál. Alig várta, hogy végre nagy legyen és iskolába mehessen. Az alsó tagozatot még vidáman végezte el, s noha nem volt kitűnő tanuló – egy-két kettes mindig becsúszott a figyelmetlensége miatt –, az osztály élmezőnyébe tartozott, ünnepek idején biztosan számítani lehetett rá versmondóként, tagja volt az iskolai énekkarnak, és szép eredményeket ért el a futásban is. Mindig ott volt, ahol valami történt, kíváncsiságát, fantáziáját mindig éltette az iskola szellemisége, otthonias légköre, nem utolsósorban az, hogy felfigyeltek rá. Mindig akadt olyan terület, ahol diákként ő lehetett a főszereplő, ami a maximumot hozta ki belőle. Szülei és a környezete mindezt megszokták, mondhatni természetesnek vették. Annál nagyobb volt a megdöbbenés, amikor a család a kis faluból beköltözött a negyven kilométerre lévő városba. Regina egy zsúfolt, lakótelepi iskolába került, ahol teljesítménye meredeken zuhanni kezdett. Most, hetedik osztályban félévkor matematikából már bukásra állt, és szinte minden más tantárgyból hármas-négyes érdemjegyet gyűjtött be. A miértre a gyerek lakonikus válasza csupán annyi, hogy utálja az iskolát. Ha valaki bővebb információt szeretne tőle erről, pontosabban fogalmaz: ezt az iskolát utálja.

Édesanyja – aki maga is pedagógus – kezdetben a költözéssel és az iskolaváltással, később a kiskamaszkor problémáival magyarázta a nagy változást. Nem akart drasztikusan beleavatkozni a kislány iskolai életébe, csupán a háttérből próbálta irányítani, segíteni. Eleinte. Később azonban annyira lekötötte a saját problémája – őt is meggyötörte a munkahelyváltozás –, hogy bizony teljesen háttérbe szorult Regináé. Állandóan úton volt. Valójában egyiküknek sem volt ideje a gyerekre, akit időről időre ajándékokkal halmoztak el. Csak a beszélgetések maradtak el. A hajdani cserfes, mindenre kíváncsi kislányból időközben koravén, befelé forduló s időnként megmagyarázhatatlan agresszivitásban kitörő kamasz lett. Csupán azért, mert olyan iskolába került, ahol a zsúfolt, harminc fő körüli osztályokban nem akadt egyetlen pedagógus sem, aki felfigyelt volna Reginára, képességeire, aki elbeszélgetett volna vele. A korábbi sok diákfőszerep helyett, itt csupán statiszta lehetett, amibe majdnem beleroppant. A közelmúltban a régi iskolájából látogatta meg Reginát két diáktársa, akik most egyazon iskolába járnak, alig egy kilométerre a zsúfolt lakótelepi intézménytől. Élményeik valósággal rabul ejtették a kislányt, olyannyira, hogy egyik nap engedett hívásuknak és ellátogatott az idegen iskolába, ahol senki sem kérdezte: „Te ugyan mit keresel itt?“ Sőt, mintha mindenki arra lett volna kíváncsi, őt mi érdekli, mi ragadja meg. Olyan feldobott állapotban érkezett haza, hogy ezt nem lehetett nem észrevenni. Anyja kérdésére szinte ömlött belőle a szó, mit látott, tapasztalt, mennyi felfedezni való van abban a másik iskolában. Az asszony mintha álomból ébredt volna, lidérces álomból, amelynek egyik percről a másikra vége szakadt. Iszonyúan szégyellte magát: nem Regina egyéniségéhez, képességeihez választott iskolát, hanem csak úgy, ahogy azt a sors hozta. Nem volt ideje körbenézni, tájékozódni – hitte akkor. Reginának már nem kell keresgélnie: akár fél lábon is kibírja az iskolaváltásig, szeptemberig.