A tanár szerepe és a tekintély

A tekintélyelvű nevelés helyett támogató, segítő tanárszerep hódít tért magának. Mi köze ennek a toleranciához? Adorno vizsgálatai bizonyították, hogy a tekintélyelvű nevelés konformista, előítéletes felnőttet eredményez. A tekintély önmagáért való „l’art pour l’ar” tisztelete megkérdőjelezhetetlenné teszi a világot, a történéseket, az elfogadott elveket. Sematikus, áttekinthető világot feltételez, ahol a tekintélynek mindig igaza van, ahol ő az úr. Az ellene lassan fejlődő agresszív késztetések kanalizálásának egyik módja az adott esetben a gyengébb, a más, a kisebbség gyűlölete, elfogadhatatlanságának érzése. Az alternatív iskolákban a tanár ritkán nyilatkoztat ki, kevés igazságot képvisel, csak a legfontosabbakat. A válaszok többségére a gyerekeknek saját tapasztalataikon keresztül kell rájönniük. Ez sokszor hosszabb időt vesz igénybe.

A szabályok nem önmagukért valók. Az alternatív iskolákban a szabályok létrejötte hosszú folyamat, interiorizálódás eredményeként jönnek létre, nem behódolással. A gyerekek megélik, hogy egy-egy szabály az együttélés gördülékenysége érdekében van, hogy más szabályok a testi és lelki egészség megvédését szolgálják. Megint mások a feladatok könnyebb és egyszerűbb megoldását célozzák, és néhány szabály azért van, hogy a fontos dolgoknak a végére érhessenek, holmijukat könnyebben megtalálják. A szabályelsajátíttatásnak ez a módja egyrészt lehetővé teszi annak megélését, hogy a szabályok értünk vannak és nem fordítva, másrészt, hogy a szabályok változtathatók. Az így elsajátított szabályok betartása hosszú életű, nem szorul mindig magyarázatra, és továbbvitele valószínűbb, mint a tekintélyi alapokon létrejött szabályoké. (he, n)