A tanár is csak ember

Amikor tanítani kezdtem, hasonlóan más fiatal tanárokhoz, elfelejtettem, hogy a gyerekek nem okvetlenül azért járnak iskolába, mert szomjazzák a tudást. Szó mi szó, akkoriban a fiúk derekáig értem, és valamennyi lányka fejlettebbnek látszott, mint én. Szóval az tűnt fel legkevésbé, hogy ki a tanár néni. A gyerekek méreteimet és lelkesedésemet méltányolva jóindulattal viseltettek irántam, simán bevettek volna pókerezni vagy snóblizni. Ha bevertek egymásnak egyet, udvariasan odébb tettek, nehogy bajom essék, ha kivittem őket a strandra, vigyáztak, hogy ne menjek a mély vízbe, és az osztálykiránduláson nehogy eltévedjek. Minden ment simán, csak tanítani nem tudtam. Néhány fiatal kollégámmal figyeltük, hogy csinálják az öregek. Nem értettük, hogy a kétméteres Pista bácsi, aki erős volt, mint egy bivaly, miért van nálunk is rosszabb helyzetben. Őt még köpőcsövezik is, és ráragasztják a fenekére, miközben a padok között sétál, hogy „Rúgj belém!“. Ugyanakkor Gizike, az ötvenes százötven centis földrajztanárnő olyan tekintélynek örvend, hogy a javító-nevelőben most szervizelt Lakatos Józsi lábai remegnek, ha fölhúzza Gizike a szemöldökét. A tanítás művészet, hallottuk ezerszer pedagógia-előadónktól, de hát Gizike nem az a kifejezett művésznő, sőt kifejezetlenül sem az. Ellenben kiválóan tanított, és ami irigylésre méltó volt benne, még készültek is az órájára, sőt mi több szerették a gyerekek. Elhatároztuk néhányan fiatal nevelők, hogy figyeljük és utánozzuk Gizikét. Mindannyian ropogósra keményített és matyó hímzett fehér köpenyt vettünk fel, egy csemperagasztóhoz hasonlatos hajlakkal betonkemény frizurát csináltunk, épp úgy, mint Gizike. Egy rakodó munkás döngő lépteivel róttuk a folyosót, és megtanultunk mosolytalanul és szúrósan nézni.

Hogy mi történt? Hát működött. Egy darabig. A gyerekek megilletődötten pislogtak. Csend volt, az ige alanyi ragozása könnyedén befészkelte magát az agyakba. Aztán feladtuk valamennyien. Gizikébe nem lehet belebújni. Nem lehet olyannak lenni, mint ő, mert Gizike nem csak a matyó köpenyből és a beton frizurából áll, hanem Gizike hidegen szereti a kávét, én meg melegen, Gizike nem tud ugyanazokon a dolgokon röhögni, amin én, és nem ugyanazokat utálja, amit én. Gizikét nem rázza meg, ami engem, és Gizike sikítófrászt kap, ha azt a zenét kell hallgatnia, amitől én szétfolyok a gyönyörűségtől. Szóval Gizikét nem lehet megtanulni, de tőle tanulni igen, hogy aztán átlényegítsük a matyó köpenyt farmerrá, a beton hajkoronát „ahogy éppen megszárad” frizurává. Gizikétől megtanultunk következetesek lenni, de közben rájöttünk, hogy Kati néni jobb stílusban tanít, abból is lehet szemezgetni, Kálmánka pedig őrülten egyéni, nézzük meg mi az, ami ebből én vagyok. Egy szó mint száz, begyúrtam mindazt, ami elfogadható volt, és ami a legfontosabb, ami eggyé tudott válni velem. Mert rájöttem, rájöttünk, hogy az ember akkor lehet csak viselhető önmaga és mások számára, ha előbb megnézi mi áll jól neki, mit bír el, mikor érzi jól magát a bőrében, és ehhez keres fogásokat, technikákat, ismereteket. Kemény munka volt ez ott az iskolában, nem mondom. De egy-két évvel később, már nem is emlékeztem, mi volt a baj. Hiszen szót értek én veletek, picinyeim, s ha haragszunk is néha, azért még szeretjük egymást.

Tanultság: Tudd, hogy mit akarsz, és ki vagy te. Innen már csak figyelj, nyisd ki a szemed. Tanuld, meg, mi áll jól neked, mikor sikerül egy lépéssel közelebb kerülni álmaidhoz. (a)