A nyitott gondolkodás az európaiság egyik alapfeltétele

Keserű Józseffel, a Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének oktatójával a 20. századi irodalom oktatásáról, a hivatásbeli helyzetéről és a jövőbeni elképzeléseiről beszélgettünk.

Mindig is nyilvánvaló volt, hogy tanár szeretne lenni?

Nem volt teljesen egyértelmű. A tanulmányaim során mindig is érdekeltek a könyvek, szerettem olvasni. Aztán rájöttem, mennyire jó dolog az irodalmi művekről beszélni és beszélgetni. Végül is az irodalom szeretete vitt a tanári pályára. Aztán ráéreztem az ízére.

Miért pont a 20. századi irodalom lopta be magát a szívébe?

A múlt századi írók művei által lehetőségem van olyan értékek közvetítésére, melyekkel azonosulni tudok.

Könnyen megtalálta a diákokkal a közös hangot?

Van, akivel igen, van, akivel kevésbé. Nem vagyunk egyformák (szerencsére), és meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz. A legnagyobb gondot számomra az okozza, amikor azt tapasztalom, hogy a diákoknak nincsenek kérdéseik. Ez olykor megdöbbentő. Minden órámat igyekszem problémacentrikusan felépíteni, és mindig lehetőséget biztosítani a kérdezésre. Csak hát, ha nincs kérdés. Nem biztos azonban, hogy ez minden esetben csakis a diákok hibája. Az egyetemre kerülő tanulók egy részének gondja van a szövegértelmezéssel és az önkifejezéssel, és ezért egyértelműen a rossz középiskolai gyakorlatot okolom. Tanítottam középiskolában is, úgyhogy tudom, mennyire nehéz a magyartanár dolga. De ha a diákok számára az irodalom csupán életrajzi adatok halmaza, ha nem szoktak hozzá, hogy kérdéseket tegyenek fel, s hogy kifejtsék saját véleményüket, azért nem pusztán a rendszer a felelős, hanem a tanár is. Én mindenképpen a diákközpontú oktatás híve vagyok.

Milyen a tapasztalata a hallgatók olvasottságát tekintve?

A jelentkezők nagy része keveset vagy egyáltalán nem olvas irodalmi műveket. A Daniel Steel- vagy a Vavyan Fable-könyvek fogyasztását nem nevezném olvasásnak. Az egyetem azonban sokat tehet azért, hogy ez megváltozzon. Itt lehetőségük nyílik arra, hogy használható ismereteket szerezzenek, táguljon a látókörük. Nemrég egy tanítványom elmondta, hogy sokáig a fent említett írónők egyike volt a kedvence, ma már azonban képtelen őt olvasni, mert látja a gyengéit. Szeretném hinni, hogy ebben az egyetemnek is van némi szerepe. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy sajnos sok olyan hallgató van, aki csak azért jelentkezik, hogy diplomát szerezzen, és az irodalomhoz egyáltalán nincs semmi viszonya. Bevallom, az ilyenekkel nem igazán tudok mit kezdeni. Szerencsére azonban minden csoportban akadnak olyanok is, akik rendkívül nyitottak. Tőlük én is nagyon sokat tanulok.

Ezek szerint a hallgatók zöme nem a tanári pályát választja hivatásul.

Igen, sokan vannak, akik már most, az elején nyíltan bevallják, hogy nem fognak és nem is akarnak tanítani. És ez okoz némi zavart. Mert az én feladatom elsősorban az, hogy felkészítsem a hallgatókat a tanári pályára. Ez egy nagyon szép hivatás, szerintem a legszebb. Kár, hogy manapság sem erkölcsileg, sem anyagilag nem becsülik eléggé.