A kötelező olvasmányokról

Mikor diákként szembesültem először a „kötelezők”-nek nevezett olvasmányok listájával, nem váltott ki belőlem ez a jelző ellenhatást. Tudtam, hogy mit kell elolvasnom, ehhez kell tartanom magam és kész. Nem volt mellébeszélés, kimagyarázás. Vagy elolvastam, vagy nem. Ha volt rá elegendő idő, ha a könyv is megvolt, akkor elolvastam. A rendszerváltással jött a demokratikusabb, humánusabb megfogalmazás, a könyörületesebb kifejezés: ajánlott olvasmány a kötelező helyett, olykor-olykor mellett. Manapság talán egyre nagyobb teret hódít az előbbi a magyartanárok körében. Bár, tanara válogatja. Én sem kötelezőkként íratom be a diákokkal a füzetükbe a listát. Házi olvasmányoknak nevezem. Persze azért szóban hangsúlyozom, hogy ezek váltják fel a valamikori kötelezőket, csak másképp hat a megnevezés. Egyre megy. Aki nem olvassa el az adott művet, úgysem ússza meg. Egy a lényeg: el kellene érnünk azt, hogy minél többen és többet olvassanak diákjaink. Fel kell kelteni az érdeklődést, esetleg egy-egy pikáns részletre is fel lehet hívni a figyelmet. Épp ma osztottam ki a harmadikosaimnak a most megjelent pótolhatatlan szöveggyűjteményt. Csak röviden szót ejtettem Lolita combocskáiról, s már soknak Nabokovnál volt nyitva a könyv. Például Boccaccionál már maga a novellacím is sejtet valami meglepőt, nem mindennapit – A teherbe esett férfi. Vagy a Candide-ben az öregasszony fenekének félbehasításáról is lehet egy-két szót ejteni, s máris felkeltettük a figyelmet. Néha az ellenreklám is megteszi hatását. „Ti még ehhez kicsik vagytok, el ne olvassátok!” Közben ezzel az a célom, hogy többen elolvassák azt a regényt, amit „ nem is ajánlok”. Egyik magyartanárom elsős középiskolás koromban óva intett Zola Nanájának elolvasásától. Naná, hogy elolvastam.

Szóval a módszerem: nem nevezem kötelezőknek az egyébként hagyományosan „kötelezőket”. Maradok a házi olvasmányoknál. De, ha a diák úgy kívánja, szóban megerősítem, hogy ezt a megadott időpontra el kell olvasnia. Szövegismereti tesztek formájában feleltetem le őket írásban. Nem ideális megoldás. Az időszűke miatt van erre szükség. Nagy kérdés: elolvassák-e a feladott könyvet? A tesztek javításakor sok mindenre fény derül. A másik kérdés: olvasnak-e egyáltalán a diákok? A kérdést nyitva hagyom. Jó lenne, ha a diákok is megírnák a rovatban véleményüket erről. Lenne mit elmondanom /megírnom/ nekem is e témában.

Sajnos, az egyes könyvkiadók azzal is ártanak a diákságnak, hogy megjelentetik a „kötelező olvasmányok röviden” sorozatokat. Eladás tekintetében biztos nyereségesek ezek a könyvecskék, de ezeknek a kiadványoknak a „híg” levét leginkább a diák, utána a tanár, s legutoljára megint a diák issza meg. (Kérdés, mennyire van résen a pedagógus. Rájön-e arra, hogy nem olvasta el a tanítványa a művet?) Újabb kérdések ezek. Mind nyitva hagyom. Annyit még /diák/provokálásként, hogy a számomra nem nagyra tartott Steel-könyvek is többet érnek, mint az értékes regények tartalomkivonatai. Mert ezekben a tartalmakban senki sem lelhet rá az olvasás gyönyörűségére. Akkor már inkább a Steel. Az legalább összefüggő. Remélem, kiprovokálhatok ezzel az írásommal valakit. Tessék, diákok és szülők, mitől jó egy Steel-regény? A tartalomkivonatoknál, a kötelezők rövideknél biztos. És még más könyveknél is? Az anya-, telefon- és bankkönyvek kizárva.

Hajtman Béla, az Udvardi Összevont Középiskola magyar szakos tanára