A döntésnek a gyerek javát kell szolgálnia

„Azzal kezdeném, hogy az iskola elsősorban nem nyelvképző intézmény, annál sokkal több. Ahhoz, hogy gyermeink boldog, kiegyensúlyozott felnőtté váljanak, egyáltalán nem mindegy, hogy a hétköznapok jelentős részét hol, kiknek a társaságában töltik, mennyire barátságos vagy ellenséges közegben. Vannak szlovák iskolák, ahol a gyerekeknek – sőt a pedagógusoknak! – még azt is megtiltják, hogy a folyosón egymás közt magyarul beszélgessenek. Ismerek egy magyar anyanyelvű pedagógust, aki szlovák tannyelvű gimnáziumban tanít, s a folyosón sem mer az anyanyelvén, magyarul beszélni a magyar anyanyelvű diákokkal. Még a falubelijeivel sem. Ilyen léleknyomorító közegben szerintem igazán jól még szlovákul sem lehet megtanulni, de ha meg is lehetne, túl nagy az az áldozat, amit ezért fizetni kell. Ezért én még a vegyes házasságban élőknek is azt ajánlanám, hogy inkább magyar iskolába írassák gyermekeiket.

Amit eddig mondtam, az még nem nyelvi kérdés. Ami magát a nyelvet illeti, mind kutatásaink, mind tapasztalataink azt mutatják, hogy még az erősen magyar többségű nyelvi környezetben sem tud az anyanyelv kellőképpen fejlődni, ha az iskola nem támogatja, szlovák többségű környezetben pedig az anyanyelvű oktatás hiánya nyelvvesztéshez is vezethet. Minél iskolázottabb valaki, annál jobban megsínyli az anyanyelvű oktatás hiányát. Egy egyszerű munkásember még valahogy elboldogul az életben silány anyanyelvi tudással is, de egy értelmiségi, ha nem tudja a magától elvárt színvonalon használni az anyanyelvét, nagy kínokat élhet át bizonyos helyzetekben, vagy ha ezeket el akarja kerülni, akkor inkább meg sem szólal az anyanyelvén.

Nagyon megszívlelendőnek tartom azt, amit az anyanyelvű oktatásról Göncz Lajos vajdasági pszichológus és nyelvész ír. Az ő szavára már csak azért is érdemes odafigyelni, mert nagyon sokat foglalkozott a magyar és a szerb gyerekek kétnyelvűségének különféle vonatkozásaival. Főleg az a kérdés izgatta, milyen hátrányai vagy előnyei lehetnek a kétnyelvűségnek különféle helyzetekben. Ami az iskola tanítási nyelvét illeti, Göncz Lajos abból indul ki, hogy a szülő kizárólagos joga olyan tannyelvű iskolába íratni gyerekét, amilyenbe csak akarja. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen nagy horderejű döntés, amely a gyerek egész további életútját, lelki fejlődését, közösségi és családi kapcsolatait nagymértékben befolyásolja, valóban a gyerek javát szolgálja, a szülőnek sok mindent mérlegelnie kell. A délvidéki magyar szülő leggyakoribb elvárása, hogy gyermeke mindkét nyelvben anyanyelvi szintű jártasságokat szerezzen, illetve magas fokú kétnyelvűséget fejlesszen ki – s ugyanez mondható el a szlovákiai magyar szülőkről is. Számos szülő abból indul ki, hogy a gyerek az anyanyelvét a családban már úgyis megtanulta, ezért a szlovák iskolában majd hozzátanulja a többségi nyelvet is, és így mindkettő birtokába jut. Ez az igen naiv elképzelés, amelynek eredményeképpen többségi tannyelvű iskolába íratja gyerekét, leggyakrabban nem két nyelv birtoklásához, hanem távlatilag esetleg nyelvcseréhez és a nemzetiség feladásához vezet. Anyanyelvi tudásában a gyerek megreked a konyhanyelvi szinten, amely miatt majd később szégyenkezik, és nem is meri vagy akarja használni anyanyelvét; ugyanakkor képtelen lesz azt gyerekének továbbadni, vagy nem is érzi azt szükségesnek.

Ha a szülő azt szeretné, gyereke mindkét nyelvnek birtokában legyen, mindkét nyelvet, tehát a magyart is és a szlovákot is magas szinten használni tudja, a gyermekét anyanyelvű iskolába kell járatnia. Hacsak a szülők nem akarnak tudatosan nyelvcserét elérni a gyereknél, mindenképpen végig az anyanyelvi oktatás ajánlható a kisebbségi tanulóknak.

Ehhez már csak annyit tennék hozzá: nemcsak nyelvészként támogatom a magyar nyelvű iskolát, hanem természetesen szülőként is, három gyermekem van, mind a hárman magyar iskolába járnak. Bár sokat „kínlódtunk” a szlovák nyelvvel, főleg az alsóbb évfolyamokban, mégsem bántam meg egy pillanatra sem, hogy magyar iskolába írattam őket. És mellesleg ők sem kívánkoznak más nyelvű iskolába.”