A diákok rémálmai

Egy gondolat bánt engemet,

Több tantárgyból ne bukjam meg.

Lassan fonnyadni el, mint az alma,

Melyen tanítóknak nincs hatalma.

Lassan elfogyni, mint a ceruza,

Melyet ideges diák eltör, mert

megunta.

Ne ily bukást adj, Istenem,

Ne ily bukást adj énnekem!

Legyek okos, ki továbbjutni mer,

Legyek géniusz, kit mindenki

elismer.

Vagy legyek buta, kit senki sem

szeret,

S kin az egész osztály csak nevet.

S ha majd minden diáknép,

Ötöseit megunva síkra lép,

Kéklő arccal és rongyos ruhákkal,

S a ruhákon eme szent jelszóval:

„Diákszabadság!”

S ezt elharsogják elsőtől

kilencedikig,

S a tanítóság rajtuk megütközik.

Ott essem össze én,

Az igazgató küszöbén,

Ott folyjék az eszme ki fejemből,

S ha ajkam eszetlensége zendül,

Hadd nyelje el azt az asztalzörej,

A tanítók hangja, a diákdörej.

S rongy testemen át

Sok mérges diák

Száguldjon a kivívott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összezavarva.

Ott szedjék össze elszórt dolgaimat,

S ha jön majd a nagy felelési nap,

Hol fájdalmas diákzenével,

S okoskodó tanítók kíséretével,

Kik a diákokat újra megbuktatják,

Kik érted feleltek, szent

Diákszabadság!(A szerzők a Szenczi Molnár Albert Alapiskola diákjai)