A családról – a gyerek szemével

Sok barátom panaszkodott mostanában, hogy milyen rossz a kapcsolata a szüleivel. Elgondolkodtató. Lehet, hogy nem mindig az „ősökben“ van a hiba...

Én olyan szerencsés helyzetben voltam és vagyok, hogy a szüleim soha nem erőltették rám az akaratukat. Amióta beszélni tudok, kikérik a véleményemet minden dologban. Soha nem mondták meg, hogy melyik a helyes út, hagyták, hogy magam találjam meg azt. Ilyenformán a pofonoktól sem tudtak mindig megóvni, de legalább így megtanultam, hogy a padló arra való, hogy járjunk rajta. Felemelt fővel, ha lehet...

Különleges kapcsolatom alakult ki a szüleimmel. Tizenöt éves koromban albérletbe költöztem, hogy sportolni tudjak. A magam ura lettem. A legtöbb korombeli el sem tudja képzelni, milyen az, hogy mikor éhes vagy, magadnak kell főznöd; ha beszélgetni akarsz valakivel, akkor csak a plafonon tavalyelőtt elkenődött szúnyogtetemmel tudsz...

Két és fél év múlva szinte menekültem vissza a szüleimhez. Mindig mellettem álltak. Ha nem mellettem, akkor mögöttem. Vigyázták az utamat.

Néhány nappal ezelőtt tizennyolc éves lettem. Nálunk régóta szokás, hogy a születésnapos egy szál virággal köszöni meg Édesanyánknak, hogy élhet. Én úgy gondoltam: ezen a különleges alkalmon egy különleges ajándékkal lepem meg Anyát; hiszen nekem ő a legkülönlegesebb. A hétköznapok morajló sodrában valahogy nehezen fejezzük ki a szeretetünket. ĺgy hát valami igazán szívhez szóló ajándék kellene. Nem drága, de mindenképp értékes: egy napló. Édesanyám úgyis régóta mondogatja, hogy bánja azt, hogy nem vezetett naplót születésünktől fogva. Vezessen hát most, amikor a legkisebb gyermeke is „felnőtt“ lett. ĺrtam egy verset az első lapra, amolyan mottót, hogy emlékezzen rá, mennyire szeretem, még százhúsz év múlva is. Ezt kiegészítettem néhány sor szívből jövő köszönettel.

Célba találtak a szavaim. Édesanyám úgy meghatódott tőle, hogy órák múlva is könny ragyogott a szemében...

Ennyi elég a boldogsághoz. Elismerésem, mert el kell ismernem: nélküle sehol se lennék. Nem lenne múltam, nem lenne jövőm. És a jelenem is sivár lenne Nélküle. ĺgy hát tizennyolc év minden bölcsességével csak azt tudom javasolni az embereknek: szeressék a szüleiket, és az sem árt, ha néha ezt a szeretetet megfogható formába öntjük. Higgyük el: mindent értünk tesznek. Olykor értünk szigorúak. Azt akarják, jó emberek legyünk. Mi, a holnap felnőttjei...