A BOSÉG ZAVARÁBAN

Amikor az ember hosszú ideig csak álmodozik mindenféle finomságról, és egyszer végre odakerül egy ételtol-italtól roskadozó asztal mellé, nem is tudja, mihez nyúljon eloször. Ugye ismeros ez az érzés? Meglehet, hogy össze-vissza eszik mindenfélét, és aztán kiderül a végén, hogy az egészet nem is élvezte. Vagy csak csipeget, de igazából az sem esik jól.

Talán így vagyunk jó néhányan mi is, itt, ezen az egyetemen egymással, fiúk és lányok egyaránt. A lényeg az, hogy nem vagyunk egyedül sem, itt sem máshol, a problémáink ugyanazok, kezdve az óralátogatás nehézségeitol a vizsgákon át egészen a magánéleti problémákig. Mégis, csak elvétve akad egy-egy pár, akikrol látszik, hogy szeretik egymást és élvezik egymás társaságát. Miért van ez?

Talán azért, mert mindannyian csak a saját problémáinkon keresztül látjuk a világot, s valljuk be: sokszor még egymást is. Az ellenkezo nem csak egy eszköz a saját igényeink kielégítésére. Megismerni egymást, beszélgetni egymással lassan már nem is érdemes, mert e mögött ott van leplezve vagy leplezetlenül egy szándék, amit lehet önzésnek is nevezni. A szándék, amely közelebb nem visz bennünket egymáshoz, csak a távolságot növeli.

Csak egyszer gondolkodjunk el azon, hogy mi az, ami a másiknak fontos! Ez persze önmagában nagyon egyszerunek tunik, mégsem az. Mert kinek mi a fontos? Mindenkinek mást jelent a boldogság. azlések és pofonok..., de azért feladni nem szabad! A boldogság igénye viszont mindenkiben egy és ugyanaz. Errol az egyetemes emberi szükségletrol már az ókori bölcsek is így fogalmaztak: boldoggá tenni magad csak úgy tudod, ha másokat boldoggá teszel, s ha mindemellett engeded másoknak is, hogy téged boldoggá tegyenek. (Molnár Andor)