135 éves a kassai magyar ipari

A kassai iparit, azaz a „gépészeti felsőbb iparitanodát” 1872-ben hozta létre a Nyugat-Európában honos szakközépiskolák mintájára Szakkay József kassai reáliskolai tanár. Az iskola három évszázadon átívelő története kalandos volt, akár a történelem maga, ám az intézmény túlélte a háborúkat, birodalmak összeomlását, országhatárok változását, és a magyar nyelvű oktatás csupán a hontalanság idején szünetelt. A múlt század ötvenes éveiben megalakultak azok a szlovák tanítási nyelvű ipariskolák, melyek közös ősüknek tekintik a Szakkay-féle szaktanintézetet, ám a valódi örökös a kassai magyar ipari, habár nem található az iparitanoda eredeti épületében.

Kereskedelmi akadémia is működik

A mai oktatási intézményre a hajdani alapító aligha ismerne rá, ha végigsétálna a folyosókon. Bekukkantana a műhelybe, és meglepődne, hogy olajtól ragacsos, nehézkes gépek helyett modern, számítógép-vezérlésű CNC-berendezéseket talál. Ha továbbsétálna a könyvtárhoz, megelégedéssel vehetné tudomásul a sok könyvet, ám talán idegenkedve nézné a PC-monitorokat, melyek előtt mindig ül valaki. És bizonyára nagyon furcsállaná, hogy mennyi lány jár a mai ipariba, míg fel nem világosítanák, hogy gépészeti és elektrotechnikai, illetve legújabban mechatronikai képzés mellett kereskedelmi akadémia is működik az intézményben. A „titkárnőképzős” leányok – és fiúk – számára pedig egy speciálisan kialakított gyakorlóiroda is működik, ahol cégalapítástól kezdve a csődeljárásig mindent begyakorolhatnak, ami majd szükséges lesz számukra a nagyvilágban. Méginkább csodálkozhatna Szakkay azon, hogy az iskolában felsőfokú képzés is működik, számítógépes géptervező és logisztikai menedzser szakon, és talán bizony még azt is követelné, hogy ugyan már magyarázzák el neki ezeket a csodafogalmakat.

Összetartó erő

A hajdani alapító nyilván boldog lenne, ha tudná, hogy intézménye számos hasonszőrű iskolával ápol baráti kapcsolatot, és hogy a műszaki szakemberek mellett írók, költők, színészek, képzőművészek is kikerültek már ebből az intézményből. És örülne annak is, hogy az „iparista voltam” mondatnak még ma is varázsa, összetartó ereje van.

Talán csak az keseríthetné el Szakkay Józsefet, a nagyot álmodó és álmait valóra váltó tanárt, hogy az iskolában minden erőfeszítés ellenére apad a diáklétszám. Köszönhető ez többek között a demográfiai mutatóknak, a gimnáziumok előnyösebb helyzetének, a gépészeti és elektrotechnikai szakműveltség lebecsülésének is, holott az országban szaporodnak az ipari parkok, és a külföldi befektetők cégei már ma is szakemberhiányban szenvednek. És talán összevonná Szakkay a szemöldökét, és keresni kezdené azt a bátor utódot, aki őhozzá, az alapítóhoz hasonlóan szintén nagyot mer álmodni, és tenni is nagyot tud a megújulásért, az állandó haladásért, a lépéstartásért, amelyre a mai, nem könnyű világban szüksége van az oktatásnak is.