Nem kell kakitasi! Imígyen hisztiznék, ha egy aprócska gyermekecske lennék, vagy ezen aprócska gyermekecske anyukája. Nem is, mert ha most lennék az aprócska anyukája, akkor modern lennék, örülnék a kakitasinak.

„Elhagytak már mind a ketten, a várost, ahol életem első huszonhárom évét töltöttem, magam hagytam el.” (Szabó Magda: Ókút)

valódi finom, avagy hogyan szoktam le a dohányzásról

Hogy mennyire újul, változik, romlik vagy kopik a nyelv, hogy régi szépséges szavak elfelejtődnek, közmondások, szólások veszítik értelmüket, rossznak hitt vagy csak új kifejezések, idegen szavak, rövidítések jönnek divatba, hogy a tájnyelv, a tájnyelvi csodás szavak is valahol lemorzsolódnak, és így tovább, ilyesmikről csevegtek nemrég egy tévéműsorban.

Nem szeretem a nyarat. Ez a mostani meg tényleg annyi, de annyi bajjal járt, hogy az ellenségeimnek se kívánom. Nincsenek is ellenségeim. Én sem vagyok ellensége még az ellenségeimnek sem. Hogy is van ez? Nem szeretem, na.

Mondhatnánk lekvárosnak is. Ízletes volt az az ízes. A kenyér, mely egy hét után sem penészedett meg, nem száradt ki, melynek még a héja is csemege volt.

Bolondos gyűjtögető vagyok, nem szeretek kidobni, selejtezni dolgokat, „filléres emlékeim oly drágák nekem”, ha meg rosszak azok az emlékek, ha nem is olyan drágák, sőt, akkor ki velük!, jobb előbb, mint utóbb. De az az utóbb néha csak a saját butaságom miatt eleget szenvedve, fülig mártózva az önsajnálatba nehézkesen megy, ám végül magamat jól kinevetve csak sikerül.

Üdvözlégymária, tudod, régóta nem imádkozom, nem vagyok templomos, papos hívőd, de gyerekkoromban sokat jártam a templomba, tudod, még szerettem is járni, annyi sok csoda volt ott, mint az akkor felfedezett mesekönyvekben, minden imát fejből tudok, mint annyi verset is, és mennyiszer mondtam gyónáskor, hogy teljes szívemből bánom minden bűnömet..., vajon mi „bűne” lehet egy gyereknek, hogy nem fogadtam szót szüleimnek, hogy nem készültem a leckéből, hogy nem ettem meg a paradicsomos levest, csak ilyeneket vallottam be térdepelve.

... már nem az az anyák napja lesz. Nem az a csupa vidám, tavaszias, idilli felköszöntős.

Mindig is szerettem híres emberek, általam nagyra tartott írók életrajzát olvasni, önéletírásaikat, naplóikat böngészgetni.

Nem vagyok én egy őrült tévénéző, alig is van már mit nézni az egyes csatornákon, de azért vannak kedvenc adóim, krimijeim, hát szoktam kapcsolgatni.

A kilencvenkét éves, régi alapiskolám szigorú, de nagyon szeretett tanító nénije nézeget, tanácstalankodik a boltban, ahová a frissen sült töpörtyű illatával az orromban lépek be.

Meg az Eszti néni. Anyánk egyik Magyarországra szakadt nővére volt ő. Öregecske, dohos parasztházban élt az ő Sanyi bácsijával Csajágon.

Ez már így marad, vagy vége lesz egyszer? Elkeseredett, dühödt pillanatokban böffen fel a kérdés. Muszáj, hogy vége legyen, hogy ne torzítsa már el arcunkat a maszk, mondja az ép elme, mielőtt még szépen, lassan csúszna lefele a borúlátás ronda kapuja felé.

Tó vize, tó vize csupa nádszál, egy kacsa, két kacsa oda-császkál, sárban ezer kacsa bogarászik, reszket a tó vize, ki se látszik. Weöres Sándor