Nem vagyok én egy őrült tévénéző, alig is van már mit nézni az egyes csatornákon, de azért vannak kedvenc adóim, krimijeim, hát szoktam kapcsolgatni.

A kilencvenkét éves, régi alapiskolám szigorú, de nagyon szeretett tanító nénije nézeget, tanácstalankodik a boltban, ahová a frissen sült töpörtyű illatával az orromban lépek be.

Meg az Eszti néni. Anyánk egyik Magyarországra szakadt nővére volt ő. Öregecske, dohos parasztházban élt az ő Sanyi bácsijával Csajágon.

Ez már így marad, vagy vége lesz egyszer? Elkeseredett, dühödt pillanatokban böffen fel a kérdés. Muszáj, hogy vége legyen, hogy ne torzítsa már el arcunkat a maszk, mondja az ép elme, mielőtt még szépen, lassan csúszna lefele a borúlátás ronda kapuja felé.

Tó vize, tó vize csupa nádszál, egy kacsa, két kacsa oda-császkál, sárban ezer kacsa bogarászik, reszket a tó vize, ki se látszik. Weöres Sándor

Esett-e már valamicske? Mintha hó, hóféle, havacska, pici pehely, olyan egyefenepinduri, vagy valami... Istenuccse, felkiáltanék, gyerekként kiáltanék fel: esik a hó! Rég felnőtt fiaim meg, ha épp itthon lennének, biztosan felkapnák a fejüket, valami baj van, anya?.

Megint rákaptam Esterházyra, s épp ezt olvasom a Harmonia caelestisben: „Édesapáméknak gyerekkorukban nem volt szabad kérdés nélkül beszélniük, nem volt szabad önmagukról beszélni, nem volt szabad felnőtthöz kérdést intézniük...”. Ekkor jutottál az eszembe.

Negyvenkét éve vagy a földben, anyu, biztosan nincs már belőled semmi ott lenn, s még mindig nem tudtalak elengedni. Tudod, sok kibeszéletlen dolog jött elő.

Hegyi Zsuzsa végre kimondja mindannyiunk nagy titkát: hogy bizony szerethetjük (és szeretjük is) a rossz verseket is – de azért most hozott nekünk egy jót

Ez a nyár sem irigyelte tőlünk, nem mérte szűken a füllesztő meleget. Sóvárogva, epekedve gondoltam én a téli fagyban csillogó fáimra, izzadságtól gyöngyöző homlokomat törölgetve csak az vigasztalt, hogy milyen finom lett idén a kovászos uborkám, hej, ódákat tudnék zengeni róla, ha tudnék ódákat zengeni.

Tanácstalan voltam, hogy mondjam meg nekik, hogy hamarosan elhagyom őket. Nem, nem elhagyom, hanem befejezem a munkát. Szóval mégiscsak elhagyom. Jaj de nehéz ez. Kezdjem azzal, hogy szeretlek titeket, de…, nem, ez sem jó; hogy szeretem őket, azt tudják, tudom, hogy tudják, érzik, viszonozzák rendületlenül.

Ma már, ugye, minden magára kicsit is adó halandó keres, keres, bátran keresgél a neten. Mit neki egy krumplis tócsni, ahogy még nem csinálta, vagy a legfrissebb bulvárpletykák, urambocsá’, irodalom vagy más efféle emberi lom, vévévépont, s megtalálja.

„Itt volt az ifjúság, itt volt az, itt volt bal felől a mellemben / Itt volt benn a szívemben, vagy a szívem tájékán / Mert itt érzem hogy a helye fáj, mintha ide csaptak vón puskatussal / Vagy mintha felkaptak vón egy kis síró gyermeket onnan a meleg bölcsőből.” (Szép Ernő)