Esett-e már valamicske? Mintha hó, hóféle, havacska, pici pehely, olyan egyefenepinduri, vagy valami... Istenuccse, felkiáltanék, gyerekként kiáltanék fel: esik a hó! Rég felnőtt fiaim meg, ha épp itthon lennének, biztosan felkapnák a fejüket, valami baj van, anya?.

Megint rákaptam Esterházyra, s épp ezt olvasom a Harmonia caelestisben: „Édesapáméknak gyerekkorukban nem volt szabad kérdés nélkül beszélniük, nem volt szabad önmagukról beszélni, nem volt szabad felnőtthöz kérdést intézniük...”. Ekkor jutottál az eszembe.

Negyvenkét éve vagy a földben, anyu, biztosan nincs már belőled semmi ott lenn, s még mindig nem tudtalak elengedni. Tudod, sok kibeszéletlen dolog jött elő.

Hegyi Zsuzsa végre kimondja mindannyiunk nagy titkát: hogy bizony szerethetjük (és szeretjük is) a rossz verseket is – de azért most hozott nekünk egy jót

Ez a nyár sem irigyelte tőlünk, nem mérte szűken a füllesztő meleget. Sóvárogva, epekedve gondoltam én a téli fagyban csillogó fáimra, izzadságtól gyöngyöző homlokomat törölgetve csak az vigasztalt, hogy milyen finom lett idén a kovászos uborkám, hej, ódákat tudnék zengeni róla, ha tudnék ódákat zengeni.

Tanácstalan voltam, hogy mondjam meg nekik, hogy hamarosan elhagyom őket. Nem, nem elhagyom, hanem befejezem a munkát. Szóval mégiscsak elhagyom. Jaj de nehéz ez. Kezdjem azzal, hogy szeretlek titeket, de…, nem, ez sem jó; hogy szeretem őket, azt tudják, tudom, hogy tudják, érzik, viszonozzák rendületlenül.

Ma már, ugye, minden magára kicsit is adó halandó keres, keres, bátran keresgél a neten. Mit neki egy krumplis tócsni, ahogy még nem csinálta, vagy a legfrissebb bulvárpletykák, urambocsá’, irodalom vagy más efféle emberi lom, vévévépont, s megtalálja.

„Itt volt az ifjúság, itt volt az, itt volt bal felől a mellemben / Itt volt benn a szívemben, vagy a szívem tájékán / Mert itt érzem hogy a helye fáj, mintha ide csaptak vón puskatussal / Vagy mintha felkaptak vón egy kis síró gyermeket onnan a meleg bölcsőből.” (Szép Ernő)

Az én gyermekeim a világ legszebb, legokosabb, legjobb és legcsodálatosabb gyermekei. Azt hiszem, ezt minden anya így mondaná vagy legalább gondolná, minden anya így van ezzel, hát minden anya nevében nyugodtan vállalhatom, helyettük is bátran elmondhatom.

Divatosan öltözött fiatal anyuka lép ki a boltból kisfiával. Rögtön rágyújt, előkapja a mobilját, pötyögtet. Tíz ujján húsz gyűrű. A fiúcska kicsomagolja a frissen vett nyalánkságot, ám az hirtelen a tócsába esik, mire divatosan öltözött anyuka:

Mennyivel szebb volt a tavalyi, vagy a régebbiek (dehogy volt az, a legszebb a gyerekkori volt, bármilyen volt is az), ócsároltuk az ideit, igaz, furfangos már az összes évszakunk, idegesen kapkodnak, ahogy mi is, összekeverik egymást, lót-fut mindegyik, ahogy mi is, hajszolva önmagunkat, másokat.

Rossz az, aki rosszra gondol a cím olvastán, mert én most csak a házi kedvencekre, a kutyusokra, a cicusokra, társaikra gondoltam. Meg arra is gondoltam, hogy kevés, ami emberi balgaságon még csodálkozom, de néha azért sikerül.

Mármint nekem. Magam osztottam magamra e minősítést. Pedig olyan jól indult. Szeretek hajnalonként felébredni, csodálni az égbolt izgalmas képeit. Egy ilyen csodás élmény közben jutott eszembe, hogy nézzenek bár bolondnak, különcnek, akárminek, nem, nem megyek én nagybevásárlásra sehová karácsony előtt.