Fogyatékossággal élőim

<p>Tanácstalan voltam, hogy mondjam meg nekik, hogy hamarosan elhagyom őket. Nem, nem elhagyom, hanem befejezem a munkát. Szóval mégiscsak elhagyom. Jaj de nehéz ez. Kezdjem azzal, hogy&nbsp;<em>szeretlek titeket, de&hellip;</em>, nem, ez sem jó; hogy szeretem őket, azt tudják, tudom, hogy tudják, érzik, viszonozzák rendületlenül.&nbsp;</p>

Az igazsággal sem kezdhetem, nekik nem, pedig hazudni sem lehet, nekik nem. Egyelőre csak önmagammal rendezgettem a dolgot. Megijedtem ugyanis. Önmagamtól. Nemrégiben rossz szájízzel mentem haza, nem aludtam egész éjjel, veszettül furdalt a lelkiismeret. Ráütöttem egyikük kezére. Elveszítettem a türelmem. Egy pillanatra. Velük szemben én, aki híresen türelmetlen vagyok amúgy, de velük, köztük a végtelen, a még végtelenebb türelem szobrának élő példánya voltam, egy váratlan pillanatban elveszítettem… Nincs helyem tovább közöttük. A felismerés oly élesen hasított belém, hogy szántszándékkal azon dolgoztam, mielőbb mehessek. Hiába fognak nagyon hiányozni, nem maradok tovább.

Hiszen ha a saját gyerekem volna bármelyikük, meg nem történhetne, hogy elveszítsem a türelmem, sem éjjel, sem nappal, sem ünnep-, sem hétköznap, akkor sem, ha hullafáradt lennék, soha nem jöhetne pillanat, hogy végtelen megértés nélkül fordulnék feléjük. Vagy igen? Biztosan igen. Ha a saját gyerekem volna bármelyikük, akkor megbocsátható volna. Minden tiszteletem és megbecsülésem a szülőé, aki fogyatékossággal élő tündéri gyereket nevel, minden megbecsülésem még akkor is, ha anya vagy apa néha elveszíti a türelmét. Néha muszáj, hogy szeretni tudjon feltétlenül.

Úgy hozta a sors, hogy hosszú éveket töltöttem közöttük a fejlesztő napköziben, úgy hozta a sors, hogy a régi munkahelyemen, a gyerekotthonban is voltak hozzájuk hasonlók, meg azt is úgy hozta a sors, hogy ott is hozzám kerültek ők, én voltam az „anyukájuk”, bőségesen megrakott volt hát a puttonyom tapasztalattal. Szeretettel már nem is kellett megraknom, az csak úgy volt, magától. Nem, nem csak az én szeretetem, főleg az övék, az a feltétlen, az az érdek nélküli, az a természetes, az a ragaszkodó szeretet.

Úgynevezett ép embertársaim soha nem voltak, vagy csak nagyon ritkán olyan kedvesek, szórakoztatóak, megértőek, segítőkészek, mint ők, az annyi, de annyi hátránnyal küzdők. Hányszor mentem lelki sebekkel vagy rossz napi hírekkel mögöttem közéjük, hányszor fájt sok mondat, tett, galádság, amit megéltem! Belépve meg önmagától született a mosoly számtalan mosolyt szülve, egyikük azonnal felajánlotta a saját zokniját, mert nem vittem magammal, s fázott a lábam, a másik megígértette, hogy a reggeli után majd keresek egy mackót valamelyik újságban (halomra vittem ilyeneket), kiollózzuk, majd keresünk még egy mackót, azt is kiollózzuk, beteheti a táskájába, egy másik meg csak mondta, mondta ezredszer ugyanazt, meghallgattam ezerszer is.

Mit fogok kezdeni nélkülük? Mit a lelkifurdalással, hogy az egyikük kezére ráütöttem, hogy felemeltem a hangomat, mire egy másik, a mindig kérdező, a mindent alaposan tudni akaró csodafiú közbeszólt, szerencsére szinte csak én értem szavaival, Zsuzska, te most pöröltél?, olyan furcsa vagy, majdnem elfelejtettem, hogy amúgy szeretsz, ugye szeretsz minket? Elsüllyedtem volna szégyenemben, a beszélni nem tudó lánykámnak a kezére ütöttem rá, mert miután önérzetesen megtanult önállóan enni, inni is egyedül akart, bizonyítani, ügyes akart lenni, hiába szóltam neki, várj, segítek, csak felemelte nagy hirtelen a poharat, magára öntötte, én meg ráütöttem a kezére. Ostobán reagáltam az igyekezetére. Abban a pillanatban tudtam, nincs helyem már közöttük, elveszítettem a csodát.

Megmondtam nekik, hogy hamarosan otthon maradok, fáradok, jön majd más, akivel ugyanúgy fognak bolondozni meg nyakláncot fűzni, Zsuzska fél majd ősszel a sötéttől, fél majd télen a csúszós úttól, ilyeneket mondtam, nehezen viselték, el sem fogadták. De az utolsó napon kiradíroztuk a sírást, nevetős napot hirdettünk ki, bolondoztunk, mókáztunk, fényképezkedtünk, egy egész kötetnyi Weöres-vers meg mondóka, milliónyi dalocska volt napirenden, mindegyikük megkapta az otthon találtam meglepit, ceruzát, hajtűzőt, kifestőt, csokit, mindegyiktől megkaptam a szívecskéket, a szívecskéket meg a szívecskéket, a tündéri rajzokat, mert Zsuzska azt kívánta ajándékul, hazavitte, s jól kisírta magát. Nehezen engedem el őket.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?