Kitüntették a prágai várban

Sem a prágai várban átvett magas rangú kitüntetését, sem a Karlovy Varyban megélt ötvenedik fesztiválját nem verte nagydobra Zuzana Mináčová, a cseh és szlovák filmes szakma európai hírű fotográfusa. Sokévi művészi tevékenysége és emberi nagysága több elismerést hozott már számára, ünnepeltetni azonban nem szokta magát.

Prágában a nyár elején alkotói munkásságáért Trebbia nemzetközi elismerésben részesült. Karlovy Varyban fiatal kollégái körében döbbent rá, hogy 1968-tól, amikor először fotózta a fesztivál sztárjait, valóban ötven év telt el, s azóta folyamatosan dolgozik, és minden hazai és külföldi művészt megörökített, aki vendége volt a rendezvénynek.

Alakját hihetetlen legendák övezik. Páratlan fellépésével, munkamódszerével a morózus, kőkemény, megközelíthetetlen hollywoodi nagyságokat is képes megolvasztani, a maga oldalára állítani, sőt, levenni a lábukról. Németül és magyarul kiválóan beszél, csehül még senki nem hallotta, angolul csak pár szóval brillírozik, szlovákul azonban – és ennek többször is szemtanúja voltam – mindenkinél célt ér. Michael Douglas és Woody Harrelson, Antonio Banderas és John Travolta, Jamie Dornan és Tim Robbins azonnal a szívükbe zárták. Keira Knightley egy egész délután cipelte a fotóstáskáját, csak hogy figyelhesse, hogyan dolgozik. Sharon Stone elismerése és tisztelete jeléül még táncra is perdítette, panyi Zuza pedig, túl a nyolcvanon, pillanatok alatt felvette a ritmust az „elemi ösztöneiről” híres szőke ciklonnal. Egyvalakivel nem volt képes közös nevezőre jutni. Uma Thurmannel. Nem könyörgött neki. Kimondott egy szót, amit addig sosem hallottam tőle, és otthagyta őt.

Napokkal a fesztivál után, amikor a felvételeivel együtt már az emlékeit archiválta, kire gondolt a legnagyobb örömmel?

Tim Robbins kedvesére, a román Pretty Womanre. Mindenki, aki látta a filmet Julia Robertsszel, azt gondolja, ilyen történet csak a moziban eshet meg. Hát nem! Karlovy Varyban én most megismertem egy gyönyörű nőt, akivel valami hasonló történt, mint Juliával a mozivásznon. Gratiela Brancusi. Nála szebb nőt én még nem láttam a fesztiválon. Meghívott ebédre, mert bele akart látni egy kicsit az életembe. Fotóztam őt a párjával, és annyira kíváncsivá tettem, hogy megkérte Jiří Bartoškát, a fesztivál igazgatóját, mondjon rólam valamit. És azután jött az ebédmeghívás. De én tudtam, hogy egy jóízű társalgás során eljön az a pillanat, amikor a másik fél is szívesen beszél magáról. Megkérdeztem hát tőle, hogy szakmán kívüliként ő hogyan ismerkedett meg Oscar-díjas párjával. És akkor elmesélte, hogy vidékről került fel Bukarestbe, ahol egy zenei fesztivál produkciós csapatának a tagja volt, négy év után elhagyta a szerelme, és a fesztivál végén ő is el akarta hagyni az országot. Ami sikerült is neki, nem is akárhogy. Tim Robbins és együttese is fellépett a rendezvényen, így ismerkedtek meg ők ketten, és őrülten egymásba szerettek. Két éve már, hogy együtt vannak, és Los Angelesben élnek. Hát nem szép történet?

A filmet is szerette? A Pretty Wo-

mant.

Ötször láttam. Imádom.

A Trebbia-díj, gondolom, még jobban melengeti a szívét. Rangos elismerése ez a munkájának.

Meglepett, hogy olyan jelentős emberek közé válogattak be, és hogy egyhangúlag megszavazott a bizottság. Örültem, de nem volt otthon nagy ünneplés.

Volt viszont a prágai várban.

Nem először jártam ott. Václav Havel többször meghívott. Százszor fotóztam őt, akárcsak Dášát, a feleségét. Havel a legszerényebb, a legrokonszenvesebb elnök volt, akit ismertem. Sokan kimondottan azért jöttek el Amerikából Karlovy Varyba, hogy személyesen megismerhessék, mert ő is szívesen járt a fesztiválra. Emlékszem egy francia fogadásra, amelyre Jacqueline Bisset, a híres színésznő is hivatalos volt. Havel volt az első, aki megérkezett, egyedül ült a sarokban, amikor odaértem. A színésznő meg sehol. Őrá még háromnegyed órát kellett várni. Meg is jegyezte Havel egy jót nevetve, hogy neki nem elnöknek, hanem portásnak kellene lennie.

És Dagmar, a felesége? Őt már színésznőként is sokszor fotózta.

A moszkvai fesztiválon mindig őt használtam csaléteknek, ha valakit le akartam fotózni. Megjelent például Alberto Sordi vagy Nino Manfredi, és gyorsan melléjük állítottam őt. De akkor is ott voltam mellette, amikor fellobbant a szerelem közte és Nyikita Mihalkov között. First lady korában ő is gyakran meghívott a várba. A lányi nyári rezidenciájukban is jártam.

A magyar színészek közül kire emlékezik a legélesebben?

Törőcsik Marira és Tarján Györgyire. Törőcsiket mindig szomorúnak, lehangoltnak láttam, Tarján Györgyi őrületesen vidám lány volt, vele mindig jókat szórakoztam.

Izgul még, amikor a sztárokra várva ott áll a vörös szőnyegen?

Mindig izgulok. De nem magam miatt, hanem Karlovy Vary polgármestere miatt, akit minden évben odébb kell lökdösnöm, hogy ne a háta közepét lássam az objektívben. Mindenkit kitakar, akit fotózni akarok. A könyökénél fogva húzom arrébb, de két perc múlva megint ott áll előttem. Rendben, hogy fogadnia kell a vendégeket, csak ne nehezítse a helyzetemet.

Az évek múlása mennyire zavarja?

Az idővel nincs értelme foglalkozni. Élsz? Dolgozol? Örülj! Az öregedésnek vannak negatív velejárói, ebbe bele kell nyugodni. Én azt szoktam mondani: nem tudom, honnan jöttem, nem tudom, merre tartok, csak azon csodálkozom, mitől vagyok ilyen vidám. Ez utóbbira ugyanis nincs semmi okom, de ha jól sikerül valami, nevetek és boldog vagyok. Szeretem az életet.

Pedig megjárta a földi poklot, ott a nyoma a csuklóján.

Nem gondolok rá. A rossz emlékeket igyekszem elhessegetni magamtól. Most is akkora öröm ért! Itt volt mindkét fiam a fesztiválon. Erre még nem volt példa. Jan, az idősebb fiam matematikus Kanadában. Itt volt egy kongresszuson Európában, és eljött hozzám.

Matej, a másik fia filmrendező. Végül is itt nőtt fel a szakma sűrűjében.

Mindent megtettem, hogy lebeszéljem a rendezői hivatásról. Nem sikerült. A múlt rendszerben köny-

nyebb volt filmet készíteni, az állam támogatta a kultúrát. Ma nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak a rendezők. Minden attól függ, be tudják-e hajtani időben a pénzt. Ez iszonyú sok idegességgel jár. Matej szép, értékes filmeket forgat. Nagy szerencséje volt, hogy megismerkedett az akkor nyolcvankilenc éves Nicolas Wintonnal, aki zsidó gyerekeket mentett annak idején. Most újabb filmet készít elő róla, hiszen élete végéig, százhat éves koráig kapcsolatban voltak. Daviddal, az unokámmal közösen írják a forgatókönyvet.

Aki pár évvel ezelőtt még a nagymamája fotóstáskáját cipelte.

Azóta Angliában elvégezte a szociológia szakot. Filmes lesz ő is, ez már biztos.

Két fesztivál között mivel tölti az idejét?

Mindig van valamilyen munkám, csak nem olyan tempóban dolgozom, mint a fesztiválon. Cégek, vállalatok hívnak különböző rendezvényeikre. Kiállításom is van minden évben. A legutóbbi Prágában, a Lőportorony közelében volt, kommunista jelszavakból. Évekig gyűjtöttem őket, több ezret lefényképeztem. Arra gondoltam, egyszer majd annak is eljön az ideje, amikor a fiatalok nem fogják tudni, hogy a szüleik, nagyszüleik egészen más rendszerben éltek, könyvekből fogják majd tanulni. Mára ugyanis eltűntek azok a falak, amelyeken egykor az állt: Örök időkre a Szovjetunióval, soha másképp! Lenin arcképe szerepelt a kiállítás plakátján, amellyel tele volt Prága szíve. Az emberek első látásra fel sem fogták, mit jelent ez, aztán tömegesen mentek a kiállításra. Nagy siker volt, senki sem gondolta, hogy ekkora visszhangot fog kiváltani.

Pozsonyból mikor költözött el Prágába?

Kilencvenkettő végén, amikor Mečiar megnyerte a választásokat. Abból a Szlovákiából én már nem kértem. Nehéz döntés volt jóval a hatvan fölött költözködni, elhagyni addigi életem színterét. Ma már örülök, hogy volt hozzá erőm és bátorságom. Egy Prága melletti kis faluban lakunk a barátommal. Ő szokta mondani: azért élünk ott, hogy a kutyánk teljes életet élhessen. Nekem hálás természetem van. Én minden körülmények között megtalálom a magam örömét. Jan fiam annak idején menekült a kommunizmus elől. El kellett intéznem neki a külföldi tanulásához szükséges kanadai ösztöndíjat. A Berkeley-ben töltött négy év után megkért, járjam ki neki, hogy ne kezeljék disszidensként, ha nem fog hazajönni.

Szép feladat.

Vladimír Mináč, a sógorom a Matica slovenská elnöke volt. Elmentem hozzá, hogy segítsen ez ügyben. Belépek a hivatali ajtaján, és azt mondja: „Ne kérj tőlem semmit, családtagoknak nem intézkedem!” Rendben, feleltem. Akkor el kell fogadnod, hogy a családodban lesz egy disszidens. Mire ő: „És tudod, mit jelent ez számodra?” Nevetnem kellett. Vajon mit? – kérdeztem. Majd elkobozzák tőlem a fényképezőgépemet? Veszek másikat! De neked, Mináč bátyuskának mennyi kellemetlenséged származik majd belőle, ha a fiamat disszidensnek nyilvánítják! És amikor kellett, mindig meghosszabbította a kint tartózkodási engedélyét.

Gyakran kijár hozzá Kanadába?

Még egyszer sem voltam. Gyakran beszélünk telefonon, mindent tudok, amit tudni akarok. Ő jön, ha engedi az ideje. Hatvannyolcban én is erősen gondolkoztam, hogy elhagyom az országot, a végén mégsem mentem. Díjat nyertem a nyugatnémet Stern pályázatán, azonnal lett volna munkám. Az itthoni életem mégis visszatartott.

Energiáját, vitalitását, megszállottságát két nemzedék is csodálja már. Nincs, ami megállíthatná. Kitartása, szenvedélye példamutató, ötleteinek tárháza kiapadhatatlan. Sem gyengeségre, sem múló rosz-

szullétre nem panaszkodott még. Volt egyáltalán beteg valaha?

Nem. Soha. A sors mindig kegyes volt hozzám. Akkor is, amikor a legnagyobb veszélyben voltam. Életben hagyott.