Nosztalgiázzunk a 750 éves Győr utolsó fél évszázadáról! 

3. rész, 1972

Az óriási éttermek ideje

A ’60-as évek első felében még romokban állt a vendéglátás, panaszkodott az ember, hogy sehol nem adnak egy meleg levest. Az évtized második felében pedig már a lakótelepek ellátására is fel kellett készülni, s ez lett a leghatalmasabb esküvőtartó és diákétkeztető éttermek kora. A Kristályé, az új Hungáriáé, a Parké, a Vaskakasé. Megnyitott 1966-ban Verebes József törzshelye, a Zöldfa, tíz évvel később az adyvárosi Tó és a belvárosi Márka.

Zöldfa: a Csákány név volt a garancia

Még tizenöt éve is nagyjából az a kép fogadott minket a „Mágus” törzshelyén, mint hajdan Csákány Bélát, a vendéglősdinasztia sarját, akire rábízták 1966-ban a Zöldfa vezetését. Az ő személye garancia volt: vegye hát kezébe a széthullott vendéglátás új nemzedékét, s ne csak olcsó, de igényes is legyen a 3 millió forintból épült étterem. December 13-án nyitott a megyei vendéglátó vállalat bástyája, kerthelyiségéből hamarosan újabb 100 fős részt kellett kialakítani.

Az első öt évben ezer lakodalmat tartottak (Kisalföld, 1971. dec. 19.), s aztán még mennyi házaspár nagy napjáról mesélhetne a régi téglatapéta, a metlaki járólap, a hátsó, zenekari rész, ahol az első prímás Pádár Lajos hegedült.

Az öregdiákok a menzára emlékeznek, a hű törzsvendég szemében pedig kirajzolódik az örökmozgó Csákány István „Öcsi” bácsi markáns arcéle. Ő vette át testvérétől a vezetést a ’70-es évek közepén, és ha akkor belép egy tájékozatlan külföldi, szentül hiszi, hogy Öcsi a tulajdonos, olyan pattogósan és szenvedélyesen irányít.

A megújult Zöldfa

Mellette volt tanonc a mai vezető, Pintér Balázs és testvére, Anita, akik édesapjuktól, az alapító, néhai Pintér Lajostól vették át a Zöldfát. Haladni akartak a korral, és úgy alakították ki a helyet, hogy a törzsvendégnek ne legyen idegen, de az új vendég se érezze retrónak. Eltűnt a járólap és a kockás abrosz, a zöld függöny és a tapéta, de legfőképp az étlap cserélődött le. Ám mindig is híres volt a hely a húslevesben főtt marha­húsról, a marhavadasról és a sokfajta rétesről.

A Mágus törzshelye

És a hely már alapításától fogva összefonódott a győri sportélettel, főként azután, hogy a hű törzsvendég, Szániel János lett a Rába ETO ügy­vezető elnöke. Verebes József is kedvenc éttermének nevezte a Zöldfát, ahol Fehérvári Alfréd a cigánypecse­nyét, Morvai Gusztáv a jó szaf­tos ételt, Győrfi László az olaszos polpettit, Horváth Béla és Hannich Péter a túrós rétest kérte ki előszeretettel. Szentes Lázár és Preszeller Tamás a somlói galuskát, Póczik József a babfőzeléket, Verebes József pedig a húslevest kedvel­te főtt marhahússal és húsos csonttal (Kisalföld, 1987. jan. 26.). Vanyus Attila ­– amint a Győri Audi-ETO KC volt elnöke mesélte nekünk – a rántott lábat szerette törzshelyén. A kerthelyi­ségből alakított belső teremben ebédel manapság is „békeidőben”, ugyanott, ahol régen egy kereszt­be fordított asztal volt a sportolóké.

A Kristály gyerekkora

A Zöldfával egyszerre avatta a Kristályt a megyei vendéglátóipari vállalat, az ezerlakásos, Bartók Béla úti negyed építésének záróakkordjaként, 4 millióért épült és szilveszterkor nyitott. Az első vezető, Csala Károly 1978-ban nyugdíj­ba ment, őt Huszár László váltot­ta, akinek pedig fia, Huszár Krisz­tián vette át a stafétát 1999 elején.

Amint a Kristálynak is volt gyermekkora, felnőttkora és öregkora, úgy igaz a mese arról a valamikori kislányról, akit Krisztián apja, Huszár László még a Zöld Koszorúban, gyerekként szolgált ki. Már hölgy volt a hajdani kislány, amikor a Harcsában tálalt fel neki a „Laci”, utána pedig a Kristályban találkoz­tak. Mind a két szereplő időskorú lett, miközben a hölgy unokáit már Huszár Krisztián szolgálta ki ugyanitt.

Három perc volt a Gárdonyitól

A mai faragott székek láttán a hajdani gárdonyis és révais diákok rá sem ismernének a helyre, pedig nekik az „ebéd” szó hétfőtől péntekig egyet jelentett hajdan a világos faburkolattal borított Kristállyal.

Egy édesanya idézte fel, hogy a ’80-as években a menza egyik fele az iskolai konyhán evett, a másik a Kristályban. „Az ötö­dik-hatodik óra után nagyon kel­lett sietni, hogy helyet kapjunk, s még a roham előtt leadjuk a je­gyet a pincérnek. A Gárdonyi ajtajá­tól indulva három és fél percen belül az asztalnál ültünk.”

Van olyan pincér, aki már 1975 óta itt szolgálja fel az ételt, a harcsabajszú Jimmyre, azaz Petrovicz Lászlóra azonnal emlékezni fognak. Fejből fújja a régi árakat: 2,30 volt egy húsleves és 2,70 Ft a darás tész­ta, a menü 6,60-ba került.

Itt ebédeltek a balettosok

A Bartók Béla út felé eső oldalon egy 200 fős terasz volt, de aztán nagyobb szükség lett a fedélre, s most 330-an ülhetnek le egyszerre. Egy modernebb szárny épült a déli ol­dalon, s eltűnt a hajdani külső helyiségre nyílt három vasajtó a 160­–180 fős teremből, ahol régen szögletes alapú oszlopok álltak. S egy szép nagy fű­téscső hálózta be a helyet a még szebb radiá­torokkal.

A buszsofőrökön, irodistákon kívül jól emlékeznek a teraszra a Győri Balett alapítói is, akiknek művészlakása a Bartók Béla úton volt.

– Néha nyolcan-tízen ebédeltünk – meséli Kiss János, a Győri Balett volt igazgatója. – Huszár László különös szociális érzékenységgel bánt a kis­pénzűekkel. Nagy adagot adott, a húsleveshez hatalmas tányér járt, tele csontos, főtt hússal.

Kiss Jánosnak a tartárral tálalt rántott sertésköröm volt a kedvence, Demcsák Ottó a pörköltet szerette leginkább nokedlivel vagy tarhonyával. Bombicz Barbara szolidan rántott gom­bát, rántott sajtot kért, Markó Iván viszont mindenevő volt, s kedvében lehetett járni a ha­lászlével.

Egy igazi önkiszolgáló és bisztró

A nádorvárosi óriásokat követte a többi: 1969-ben a Baross úti új Hungária, 1971-ben a Szent István úti Park és a belvárosi Vaskakas, majd 1976-ban a Tó vendéglő és a belváros szívében egy „mamut”, aminek építési költségébe a tíz évvel korábbi Zöldfa 6-szor fért volna bele. A Márka. A „felszabadulás 35. évfordulójára átadott”, 2200 négyzetméteres, 200 fős étkezdét 20 millió forintért építették fel 1976-ra (Kisalföld, 1976. ápr. 24.). További 5 milliót tett ki a géppark, a konyha, ahol napi 2000 adag étel sült, főtt, illatozott. A belépőnek balra helyezkedett el a cukrászda, s egy hamisítatlan, ’70-es évekbeli bisztró, ahol négy évvel később a híres NDK-s fagylaltgépet is beállította a Nyugat-magyarországi Vendéglátó Vállalat.

Mi volt a bordó függöny mögött?

Szívesen jöttek a hivatalok, bíróságok, tanácsok dolgozói a belvárosból, aki­knek azonnal ismerősen festene a korabeli Coca-Cola-plakát a két szívószálas hölggyel vagy a vörös álmennyezet a kör alakú lámpákkal.

S ha létezett Zöldfa-zöld függöny, akkor volt Márka-bordó is, ami mögött – a későbbi bank helyén – hagyomá­nyos étteremrészt nyitott a vállalat pincérrel és étlappal. De ez nem tartott sokáig, valljuk be, nem ezért jött az ember a Márkába, és az önkiszolgálóra volt nagyobb igény. Így a ’80-as évek első felében hozzácsatolták. Ez idő tájt sorolták harmadosztályból másodosztályba, s ezt az árakon is megérezte az ember (Kisalföld, 1984. ápr. 10.).

Arra emlékszünk-e, hogy milyen anyagból volt a tálca? Műanyagból? Ne higgyünk az első emlékképnek: a tálca alumíniumból volt, s 15 év is eltelt, mire műanyagra cserélték őket, egy időben azzal, amikor az üzletsort is kialakították az eredeti terület egy részén (Győri Futár, 1991. szept. 25.).

Bea-kocka, Reni-szelet

A mára megújult étterem 1991-ben sem volt drága, de a rántott borda, ami 1976-ban 10 forint volt az akkori üzletigazgató, Mát­rai Elemér szerint, akkor már 50-be került. A forgalom hanyatlását az életszínvonallal magya­rázták, de a vagongyár napi 300 lengyel vendégmunkása is kiesett.

– Nem nagyon volt középkorosztályunk: tizenöt éves tanulók és hatvan-hetven éves hentesek, leszedők dolgoztak, a legkiválóbb cukrászmestereket kértem fel a betanításukra. A Győr környéki cukrászüzemekben szinte nincs, aki nem dolgozott vagy nem tanult a Márkában, s mi terjesztettük el Győrben a főtt krémes termékeket, a puncskockát, a pudingkockát, a Bea-kockát, a Reni-szeletet. Délben hat-hétszáz vendég fordult meg és szállítot­tunk az iskoláknak, az üzemek­nek, huszonöt-harminc féle ételből lehetett választani. Emlékszem, kilenc forinttal indult a párizsi szelet, hét ötvennel a pirított máj.