Jászberényi Gábor, a szabadon rejtőzködő színész

Aki előítéletekből rakja össze az ítéletét, úgy hiszi, a színészek a színpadon túli életükben is imádják a rivaldafényt, a feléjük áradó figyelmet, igénylik a központi helyet. Ilyen is van nyilván, de Jászberényi Gábor pont nem közéjük tartozik. Az interneten is csak a legszükségesebb információkat lehet megtalálni róla, illetve szerepeiről, produkcióiról. Sehol egy cuki nyaralós fotó, reggeli kávés beköszönés, lájkvadász mosoly.

- Még azt sem találtam meg a világhálón, hogy hány éves vagy...

- Rejtőzködő típus vagyok, tényleg nem népszerűsítem magam, inkább a munkáimat tolom, mint a magánéletem, de azt is csak mértékkel. Ez alkati kérdés, nem álszerénységből teszek így, hanem mert hiányzik belőlem az az igény, hogy Jászberényi Gábort mutogassam. Egyszerűen nem érzem szükségét ennek. Egyébként harmincnyolc vagyok.

- Mégis azt gondolná az ember, hogy a színésznek valahogy kötelező kelléke a nagy nyilvánosság.

- Számomra ez nem öncélú munka, ami számít, az a produkció, az, amit kifejezünk. Nekem a színészet önismereti s emberismereti kutatás.

- Hogy találtál rá a színházra?

- Sopronban nőttem fel, eredetileg rockzenész akartam lenni, hosszú hajú lázadó voltam és sokat hiányoztam a suliból. Valaki mondta, hogy a színházban adnak igazolást a diákoknak. Bementem, hogy kérjek én is, de mondták, csak akkor adnak, ha megdolgozom érte. Maradtam és beleragadtam. Éreztem, hogy nekem ehhez a helyhez közöm van. Nem konkrétan a soproni színházhoz, hanem ahhoz a miliőhöz, ahol felnőtt emberek játszanak nagy tétekben, miközben olyan dolgokat feszegetnek és értelmeznek mint igazság, szabadság, emberség. Mikó István volt akkor az igazgató Sopronban, most, húsz év elteltével, együtt játszottunk Deák Kristóf filmjében. Ez a történet körbeért. Két-három évig kisebb-nagyobb statisztaszerepeket játszottam még diákként, érettségi után pedig felvételiztem a színművészetire. Ez is érdekes: Jordán Tamás osztályába jártam volna, ha felvesznek. Én sem vettem volna fel akkori önmagam, de most így is együtt forgattunk. Külön élmény volt nekem Az unoka forgatásán megélni ezt.

- Hova vezetett az utad?

- A Fiatalok Színházába, Szurdi Miklóshoz. Azután vele mentem Székesfehérvárra, de egy idő után nagyobb küldetésre vágytam és Kassára kerültem. Izgalmas három évet töltöttem az ősi magyar városban, Szlovákiában.

- A küldetés szót használtad az imént. Tudatosan?

- Igen. Romantikus alkat vagyok, ügyként kezelem a művészetet. Jobbá akarom tenni a világot, tényleg.

- Értelmiségi családban nőttél fel, innen az indíttatás?

- Szüleim könyvkiadással foglalkoztak, édesapám verseket ír, a bátyám újságíró, költő, novellista. Igen, sok minden jön otthonról, a jófajta kiváncsiság és nyitottság mindenképp. Féltettek bennünket, de őszinte légkört teremtettek otthon, nem voltak tabuk és nem klónoztak, hanem lehetőségeket kínáltak. Tényleg bármiben fordulhattunk hozzájuk, még balhés dolgokban is. Jól csinálták a szülőszerepet, hálás is vagyok érte. Ugyanakkor a jelenlétük erős és biztos volt, most is szoros a kapcsolatunk.

- Azt mondod romantikus vagy, Az unokában viszont egy kemény, a saját nagyanyját is átvágó csalót alakítasz. Bár a karakter egy szemét disznót takar, mégis az az érzése a filmnézőnek, hogy ismer ilyen alakot. Szóval elég hitelesre sikerült.

- Pontosan ezt akartam, hogy ne csak egy szimpla, megvetésre méltó ürge legyen, hanem életszerű, ismerős.

- A martfűi rémben az ártatlanul elítélt kisembert formáztad, most egy bűnözőt. Egyik sem szimpla szerep, de ez mintha közelebb állna hozzád.

- Inkább arról va szó, hogy a két film között volt öt év, s ez idő alatt tanultam, fejlődtem, értem. Az unoka számomra azt az érzést hozta el, hogy már egyenrangú társa vagyok a többi alkotónak, van már annyi tapasztalatom, hogy árnyalt szerepet formázzak. Lazább tudtam lenni, nem volt bennem megfelelési kényszer. A szakma nagyágyúival forgattam, együtt játszottunk, s nekem ez egyik részről óriási élmény és ajándék volt, másrészről viszont egy felszabadító rádöbbenés: nem ugrik össze a gyomrom a nagyágyúktól. Úgy éreztem, partnerük vagyok, ezért mertem széles skálán mozogni. Ez a magabiztosság érződhet a vásznon is.

- Ahogy hallgatlak, egy független, befolyástól mentes ember benyomását kelted. Az vagy?

- Attól függ, honnan nézzük. A függetlenség szerintem illúzió, mert mindig függünk valakitől vagy valamitől. Politikai értelemben pedig... Nos, igyekszem távol tartani magam a közéletnek ettől a részétől. Iszonyúan polarizált világban élünk, minden tekintetben. Pedig a legtöbb ember ugyanolyan kiváncsi, mint én, mégis, zászlók alatt vonul, igazodik. Én nem. De mondom, idealista vagyok és mindent az emberi oldalról közelítek meg. Ugyanakkor nem vagyok megmondóember. Én soha, senkinek nem akarom megmondani, mi a helyes, mit kellene tennie. Én is változom, mások is, honnan is tudnám...

- Azért a helyeden vagy? Azt jól érzem?

- Abszolút. Bár úton vagyok most is, ez egy jó állomása az utazásomnak. Jó, mert az emberi minőség keresése közben eljutottam idáig, ide, ahol már tényleg csak a minőség számít. Már nem mindegy kivel és mit. Szabadúszó vagyok, s bár ennek a létnek sok a bizonytalansági tényezője, az eltelt másfél évtized kiélesítette a lelkemet és rájöttem, valahogy mindig lesz. Már nincs para, elfogadtam ezt az életformát, sőt, élvezem. Van egy közhasznú egyesületünk, a Másik Produkció, ami a függetlenek között is független színház. Kicsi a lépték, de annál közvetlenebb. Senkinek sem vagyunk kiszolgáltatva, szabadon kísérletezünk, és a korunkra közvetlenül reagáló érvényes alkotásokat igyekszünk létrehozni. Egyre inkább érezzük, hogy van erre igény. Sőt, egyre inkább erre van az értelmes, színházértő embereknek igénye.