Gyógyszerrel megfékezhető a kórokozó

A meningococcus nem kuriózumszámba menő kórokozó, hiszen az egészséges emberek mintegy 2–4 százalékának az orrgaratában föllelhető. Az első világháború idején kanadai katonák körében végzett felmérések szerint a tünetmentes baktériumhordozók aránya a járvány kitörése előtt 20–30 százalékra nőtt, s a járvány tetőpontján megvizsgált katonák 80–90 százalékának az orrgarat-váladékából került elő az említett baktérium. A járvány azonban nem korlátozódott a seregre, hanem a lakosságra is átterjedt, s a lakosok közül is áldozatokat szedett. A járványos agyhártyagyulladás írott története azonban jóval korábbi időre nyúlik viszsza. Az első tömeges megbetegedés Genfben következett be, s M. Vieusseaux adott róla hírt 1805-ben. Egy évvel később az amerikai Medfieldben, majd 1806-ban és 1807-ben a porosz hadseregben tört ki járvány. Azóta a világ minden táján előfordultak tömeges megbetegedések, de bizonyos időszakokban egyik-másik országban vagy földrészen halmozódtak az esetek. Az Egyesült Államokban 1806 és 1830 között, Franciaországban 1837 és 1850 között, míg Európában 1854 és 1874 között volt járványos méretű ez a betegség, de később Ázsiában, Ausztráliában és Afrikában is felütötte a fejét. Miért fenyegeti az agyhártyagyulladás-járvány főleg a katonákat és a tanulókat? Azért, mert a laktanyák és az iskolák viszonylag zárt közösségeiben a meningococcus könnyen átterjedhet az egészséges hordozókról a nem fertőzött személyekre, s ha adottak a megbetegedés feltételei (ha vírusos felső légúti fertőzés következtében meggyengül a védekezési rendszer ereje, ha nem megfelelő a táplálkozás, ha nagy a testi megterhelés stb.), ez az egyébként nem gyakori bajkeltő kórokozó támadásba lendül.

Minthogy a meningococcus az orrgaratban húzza meg magát, a fertőzött ember a tüsszentéskor kifröcscsenő orrváladékával vagy a levegőbe porlasztódó nyálával terjeszti e kórokozót. Mivel ez a baktérium a szervezeten kívül elég hamar elpusztul, a fertőzött orrgarat-váladékkal szennyezett tárgyakkal való terjedése eléggé valószínűtlen. A meningococcusos agyhártyagyulladás leginkább az 5–15 éves gyermekeket fenyegeti, de a csecsemők és a fiatal felnőttek is gyakran megbetegszenek. Ugyanakkor 45 éves kor fölött járványmentes időben csak ritkán fordul elő ez a betegség. A meningococcusszal való fertőződés az esetek java részében csak enyhébb-súlyosabb orrgarat-gyulladást okoz, s annak gyógyulása után a kórokozó vagy eltűnik az orrgaratból, vagy ott marad, s tünetmentes ürítőjévé válik az ember. Nagyobb a baj, ha e baktérium a véráram révén elárasztja a szervezetet, vagyis vérmérgezés alakul ki, mert ebben igen gyorsan (akár agyhártyagyulladásra utaló tünetek nélkül is) meghalhat az ember. A betegség harmadik szakasza az agyhártyagyulladás, amely hajdan – a baktériumellenes gyógyszerek megjelenése előtt – igen nagy arányban szedte halálos áldozatait, de sajnos napjainkban is szed áldozatot. Különösen akkor, ha a pácienst nem kezdik a gyanú felmerülésekor azonnal antibiotikummal kezelni. A kezdeti szakaszban ugyanis a kórokozó gyógyszerrel könnyen megfékezhető, később azonban nemcsak a jelenléte, hanem a kártétele ellen is küzdenie kell az orvosoknak.