Támadják a nyugdíjreformot

Fico aggódik a magán-nyugdíjpénztárakban félretett pénz biztonságos gyarapodása miatt. Ugyanakkor nem tetszik neki, hogy a magán-nyugdíjpénztárakban folytatott megtakarítás egy bizonyos munkakezdői évfolyamtól tovább kötelező lesz (legalábbis egyelőre). Alternatívaként egy olyan rendszert ajánl, amelyben domináns szerepet játszik az állami pillér, és a nyugdíjpénztáraknak csak statiszta szerep jut, ami a rendszer lényegét tekintve egyenlő a reform előtti helyzettel. Az ilyen érvelés hamis biztonságérzetet kelthet az állami nyugdíjrendszerrel kapcsolatban, és negatívan befolyásolhatja a reform sikerét, amelynek egyik fontos mércéje a második pillérbe bekapcsolódók száma.

Márpedig sikeres reformra égető szükség van, pontosabban lesz. A hagyományos állami nyugdíjrendszer alapja, hogy a jelenleg dolgozók befizetéseiből fizeti az állam a mostani nyugdíjasok nyugdíját, és ha majd mi megöregszünk, gyerekeink adójából fizetné a mi nyugdíjainkat. A gond az, hogy mire odakerülünk, nem lesz elég befizető, mivel társadalmunk veszélyesen öregszik, és az öregedés tempója gyorsabb a gazdasági teljesítőképesség várható növekedésénél. A költségvetés szempontjából erre az égető problémára nagymértékű megoldást jelent, ha a ma dolgozó egyének félretesznek elég pénzt, hogy a majdani nyugdíjuk nagy részét majd ebből a megtakarított összegből merítsék.

Léteznek egyéb megoldások is. Lehet a nyugdíjkorhatárt vagy az elvonások mértékét a végsőkig emelni, esetleg állami szinten kölcsönkérni, ami veszélytelenül csak egy bizonyos mértékig járható út, vagy elméletileg esetleg munkaerőt beszerezni külföldről. További, és nagyon hatásos megoldásként bevethető az is, hogy a ma ígérteknél alacsonyabb nyugdíjakat kapnának a nyugdíjasok, azaz folyamatosan úgy lenne igazítva a nyugdíjösszeg kiszámításának módszere, hogy ez megfeleljen a mindenkori költségvetés teherbíró képességének. Egyszerűen mondva, kevesebbet kapnánk, mint amire ma befizetünk. Ezen lépések valamilyen egyvelege elkerülhetetlen lenne, ha a nyugdíjrendszerben döntő mértékben fennmaradna az állami pillér. És ahogy ez lenni szokott, minél később eszmélnénk, annál fájdalmasabbak lennének a következmények. Figyelembe véve, hogy a nyugdíjpénztárak a bankokhoz hasonló szigorral lesznek ellenőrizve, ha a SMER alternatívája egy erősen állami, generációk között elosztó nyugdíjrendszer, mindenki eldöntheti, melyik rendszerben valószínűbb, hogy a ma befizetett pénzét valamikor még tisztességes nyugdíj formájában viszontlátja.

Nem gondolhatja tehát komolyan a SMER vezére, ha alapjaiban kérdőjelezi meg az új nyugdíjrendszert. Nyílt titok, hogy a megreformált rendszer első, állami pillérén is kell még változtatni, hogy majd később bírja az államkassza. Hogy ajánlhat akkor valaki őszintén ennél is többet, és vetheti fel ugyanabban a gondolatmenetben a befizetett pénz biztos megtérülésének kérdését? Nyilván megint csak politikai játékról van szó. Remélhetőleg marad a helyzet, és nem fajul el a dolog egy esetleges SMER-es választási siker után hazárdjátékká.

A szerző közgazdász