Fecsó Pál emlékére

E szomorú versikét (borítékba rejtve) nyújtotta át nekem, amikor meglátogattam, miután váratlanul örökre elvesztette párját, múzsáját, szeretett Gituját.

Lám, milyen is az emberi sors, a hétköznapok magánya, a kínzó egyedüllét. Szűk két esztendő... sok vagy kevés? Már nincs, ki megadná a választ, de mi tudjuk, hogy Pali már nincs egyedül. A jelenből egyszerre múlt lett, az élő VAN örök VOLT-ra dermedt váratlanul egyetlen pillanat alatt. „Hol volt, hol nem volt (még néhány nappal ezelőtt), élt Tornán egy sovány termetű, vidám, természetes derűt és bölcsességet sugárzó pedagógus, költő, újságíró: anyanyelvünk szakavatott ápolója, nemzetiségi kulturális örökségünk szószólója, eleink gyökereinek kitartó kutatója, bátor terjesztője és...” – íme, már ekképpen is kezdődhet a „mese”, akár Történetek Pali bácsiról címmel, amit a kortárs ismerősök, barátok, kollégák és tanítványok el-elmondhatnak gyermekeiknek, unokáiknak. Bizonyos, hogy ezek mind igencsak érdekes, vidám hangulatú történetek, melyek a Fecsó Pállal való számtalan alkalmi találkozás, szervezett közösségi (közönségi) találkozók során vagy ünnepi összejövetelek kapcsán születtek, s terjedtek. Milyen is volt valójában? Talán egy-egy régi, jó barát tudná megadni az elfogadható, elfogulatlan választ. Barát, kolléga, aki megpróbált biztos támasza lenni testi bajaiban, valamint biztató, szép szóval – mindig a kellő időben – erőt s hitet kölcsönözni lelki és szellemi küzdelmeihez. Négy évtized „izmusának” sokfajta kihívása, illetve kisebbségi sorsunk védelme és éltetésének különböző módjai és formái ötvözték szilárddá barátságunkat. Most barátként teszem fel a „költői” kérdést. Miképpen lehetséges az, hogy egy istenáldotta, ritka humorral rendelkező személyiségnek a költeményeiből szinte árad a szomorúság, lemondás, aggódás, szorongás és nyugtalanság?

Két megjelent verseskönyve igazolja eme furcsa kettősséget. A Nyugtalanság című első kötetében, mellyel 1969 májusában engem is megtisztelt, „ecetízű verseknek” nevezte munkáját. Közel harminc év után jelenhetett meg a második verseskötete Visszaszámlálás címen, a község önkormányzatának anyagi támogatásával, Torna község létének 800. évfordulója alkalmával, 1998-ban.

Honnan ez a sok keserűség, fájdalom, szűnni nem tudó (akaró) nyugtalanság? Hiszen jó nevű pedagógus szüleitől, akik köztiszteletnek örvendtek, egyetlen gyermekükként gazdag szellemi örökséget kapott. Értékes családi könyvtára bőséges forrása volt tudása „helybeli” folyamatos gyarapításának, tehetsége és szelleme szabad száguldásának. Tudatos önművelése, pedagógusi, költői törekvéseinek hajtórúgója éppen a kisebbségi magyarsága volt. Baráti találkozásaink alkalmával mindig nagyon sok volt az elmondanivalónk egymásnak. Miután „elsírtuk” fájdalmunk s örömünk, azonnal megnyitotta vicces tárházát, melyből ömlött a mindig időszerű humorzuhatag egyedi, utánozhatatlan előadásmódjában. Mivel én is „vettem a lapot”, az effajta beszélgetéseink valódi lelki felüdülést jelentettek mindkettőnknek. De e beszélgetéseink során figyelmünk középpontjába kerültek szlovákiai magyar sorsunk éppen aktuális keresztjei is, mit kellene tennünk nekünk itt és most, hogy elviselhetőbb legyen a cipelés. Beigazolódott, hogy a törékeny testben egy igen érzékeny művészi lélek lakozott. Talán túlzottan érzékeny, könnyen sebezhető lélek, mely szükségszerűen igényelte a támaszt, a kapaszkodókat, a jó szándékú segítőket-segítséget, hogy az idegeket feszegető alkotó szelleme, tehetsége felszínre törhessen, igazával hódíthasson. Sokszor fájlalta, hogy a „hivatalos” költőkollégái nagy többsége elkerülte, s azt a néhány barát-kollégát pedig Tornától messze sodorta az élet. A könyvkiadók sem fogadták kegyeikbe, panaszolta a kilátástalan helyzetet, tudta, hogy így minden fáradozása hiábavaló. Úgy érzem, szülőfaluja is sokban adósa maradt pedagógus-költő fiának.

Azon kevés szerencsések közé tartozom, aki verseinek nagy részét még kinyomtatásuk előtt elolvashattam, mert Pali kikérte baráti véleményemet egy-egy alkotásáról. Tudta, hogy szerény meglátásaimat mindig az építő, jobbító szándék vezérelte. Gyakorló pedagógus koromban, amikor oly „gárdonyimód“ tiszta szívvel, teljes erőbedobással dolgoztam népi kultúránk, örökségünk több, fontos területén – mindig számíthattam tanácsaira, s Ő, mint jó barát, közreműködött műsorainkban, szerepelt több, zenés, verses színpadi fellépéseinken. Pali rengeteget olvasott, ehhez képest kevés verset írt. Nem volt ún. „modern” költő, nem tartozott azok közé, akik keveset olvasnak, és sokat írnak. Ez is nyugtalanította olykor, de igyekeztem megvigasztalni eme bölcsességgel: „Palikám, e világon minden viszonylagos: ma a vélt kevés holnap már soknak számíthat.” Költői munkád igazi és folytonos minősítői az olvasók és az idő a kérlelhetetlen, igaz bíró – biztatgattam olykor.

Emlékszem, mennyire örültünk, mikor az első verseskönyved megjelenése után (1970-ben) több versed elhangzott a Kossuth Rádióban is. Azt sem lehet elfelednem, amikor ekkortájt elkísértél az ún. „Cigány” kocsma elé, hogy jól megnézzük a hársakat, tervezett bitófáinkat, melyeket a hatvanas évek dühöngő nacionalizmusának szlovák pedagógusok, „kollégák” vezérei kiszemeltek számunkra, mint vidékünk legveszélyesebb, ún. „legnagyobb kisebbségi” pedagógusaira. Természetes, hogy ezek után számunkra 68 nyara sokat jelentett. Emlékszem, számtalanszor felhívtál csak azért is, hogy elmondhasd legújabb vicceidet: a „csillagos” politikai vicceket és esténként – „esti mese felnőtteknek” ürügyén – a válogatott pikáns „meséket”... Nem lesz több találkozás, férfias kézfogás, őszinte baráti ölelés és telefonod is örökre elnémult... mert a háromkirályok napján, több száz tisztelőddel együtt, elkísértünk örök nyugvóhelyedre szülőfalud temetőjében. Jó baráti végbúcsúként a Te versedet idézem, a Morzsa lettem című költeményedet. „... Első és utolsó látogatásom itt a földön lassan bevégzem / mert üzent a Csillag / a Kaszás / (...) Éltem w/ Nem fáj, hogy el kell mennem / de nem tettem meg / mit meg kellett tennem / Növeletlen hagytam önmagam / de nem törtek meg a viharban / megértésre sohasem találtam / morzsa lettem a hűség markában.“ Nem feledünk, nyugodj békében!