Előbb az étkészletet vásároljuk meg a konyhánkba

Szerényebb jövedelemből is el lehet indítani egy jól funkcionáló háztartást, ha a nélkülözhetetlen konyhai eszközöket megfelelő sorrendben szerezzük be, és okosan költjük el a pénzünket.

Előbb az evőeszközt vegyük meg

A kevésbé tehetősek természetesen az evőeszközök és étkészlet beszerzésével kezdik a háztartásuk kialakítását, hiszen kés, villa és tányérok nélkül még az üzletekben kapható készételt sem fogyasztható. Általában csak később vesszük meg a drágább, és a sütés-főzéshez használható eszközöket, berendezéseket.

Konyhai eszközök esetében is érvényes: ne vásároljunk bóvlit! A legolcsóbb holmi a legtöbbször már az első alkalommal használhatatlanná válik, és a szemétben köt ki. Ha kevés a pénzünk, akkor inkább várjunk az újabb eszközök beszerzésével addig, amíg elegendő gyűlik össze a márkásabb holmi megvásárlására. A jó minőségű (márkás) eszközök kétszer-háromszor annyi ideig használhatók, mint a silányabbak, így végső soron gazdaságosabbak.

Poharak, tányérok

A poharak és tányérok vásárlásánál teret engedhetünk az ízlésünknek, mert az egyes példányok között nincs számottevő különbség. A futószalagon gyártott porcelán étkészlet alapanyagát tekintve nem különbözik az egyedi porcelán szerviztől, mindegyik kaolinból készül. A kézzel festett porcelán pl. semmivel sem tartósabb, mint a célgépekkel készített dísztelen tömegáru, viszont jóval drágább annál.

A választás tehát elsősorban pénz kérdése, de ne ragaszkodjunk az agyonfestett és aranyszegéllyel díszített készletekhez, mivel ezek a dekorációk nem tartósak. Sokkal jobban járunk, ha hétköznapi használatra ízlésesen formatervezett, fehér üvegmázzal bevont készletet vásárolunk, amely törés esetén könnyen pótolható.

A porcelán, fajansz, vagy üveg étkészlet kiválasztásával egyidejűleg ne feledkezzünk meg a különböző méretű csészék és poharak beszerzéséről sem. Üvegipari termékekből a poharakon kívül szükségünk lesz még legalább 6 db kompótos tálra, egy kisebb és egy nagyobb süteményes tálra, valamint egy lapos tortás tálcára. Ha a tortát üveg helyett krómozott fémtálcán kívánjuk szervírozni, akkor célszerű vastag acéllemezből préselt változatot vásárolni, mert ez csokoládéval bevont sütemények készítésénél is jól használható. A nagy tömegű, sima felületű fémlap ugyanis pillanatok alatt lehűti az olvasztott csokoládét, így a különféle apró sütemények kevésbé ragadnak le.

Az üvegáruk választéka széles, az öntött üvegtől kezdve a kézzel csiszolt ólomkristályig sokféle minőség létezik. Ha az ólomkristály poharakat, tálakat nem csak dísznek szánjuk, akkor vékony üvegréteggel bevont változatot vegyünk, hogy az ólom-oxid ne oldódjon ki belőlük. Az ólomkristály méregtelenítésének van egy egyszerűbb módja. Ennél a házilag is alkalmazható eljárásnál 1 órán át áztassuk a kristályedényeket hígított ecetben, vagy citromsavban. Ezek az ólomkristályból nehéz- és alkálifémeket vonnak ki, és az üveg felületén saválló szilikátháló képződik.

Az alpakkát és az alumíniumot mellőzzük

Az evőeszközök beszerzését jelentős mértékben az esztétikai érzék befolyásolja. Higiéniai szempontból az evőeszközök legideálisabb alapanyaga az arany lenne. A sznobok leküzdhetetlen vágyának kielégítésére a távol-keleti országokban gyártanak ugyan arannyal bevont evőeszközöket, de a megvásárlásuk nem ajánlott. Ezek ugyanis rendszerint hamisítványok, csupán 1-2 mikron vastag aranyréteggel vannak bevonva, amely jóformán az első használat illetve mosogatás során lekopik. Ezután úgy fog kinézni az étkészletünk, mint egy vedlett róka, és már annak is örülhetünk, ha az alatta levő rossz minőségű acél nem kezd el rozsdásodni.

Ugyancsak nem ajánlott a nagyszüleink kori ezüst étkészlet tartós használata, mivel az ezüst könnyen oxidálódik, így a kéntartalmú ételekkel (pl. tojással) érintkezve egészen megfeketedik. Az így keletkező ezüst-oxid mérgezi az ételt, s meg is keseríti, élvezhetetlenné teszi azt. Ezenkívül az ezüst a levegő kén-dioxid-tartalma következtében is viszonylag hamar feketedik, így gyakran kell tisztítani, rengeteg időt vesz igénybe a kezelése.

Régebben az ezüstkanalat nagy becsben tartották, a nyers gyümölcs feldolgozásához még azoknál a családoknál is beszereztek egyet, ahol nem rendelkeztek ezüst étkészlettel. A magyarázat a következő: az ezüst nem tartalmaz vasat, ezért nem gyakorol oxidáló hatást a gyümölcsök C-vitamin-tartalmára. A műanyag kanál megjelenésével azonban elvesztette e funkcióját is.

Sajnos jóval gyakoribb és kellemetlenebb eset, ha az ember a szüleitől nem ezüst, hanem alpakka étkészletet örököl. Ez az újezüstnek nevezett fémötvözet rezet is tartalmaz, ami savas ételek hatására réz-oxiddá alakul, és ez a vegyület még az ezüst-oxidnál is mérgezőbb. Emiatt alpakka evőeszközöket semmiképpen ne használjunk. Azonban még mielőtt kidobnánk, tartsunk meg belőlük egy tompa hegyű kést, mivel ezek az étkészletek meglehetősen robosztus, széles pengéjű késeket tartalmaznak, amelyek kiválóan alkalmasak a palacsinta sütés közbeni átfordítására. Arra viszont ügyeljünk, hogy tisztítás után a pengéjét töröljük szárazra, mert könnyen rozsdásodik. Egy ilyen kiélezett kés nagyon jól használható a leveles vajastészták eredeti módon, felhevített pengével történő darabolására is. Egyébként palacsinta forgatására szolgáló kés külön is kapható, de ezt élesre köszörülni nem érdemes, mert a gyenge alapanyag miatt vágásra alkalmatlan.

Szerencsére ma már a közétkeztetésben is egyre kevesebb helyen alkalmazzák az alumíniumból készült olcsó kanalakat és villákat. Ezeket a gusztustalan és higiéniai szempontból is erősen kifogásolható eszközöket elsősorban a lopáskárok csökkentésére rendszeresítették. Az életszínvonal emelkedésével és a korszerű korrózióálló evőeszközök árának a csökkenésével azonban ez a probléma nálunk már a legtöbb helyen megoldódott. Tehát mindennapi használatra korrózióálló acélból készült készletet vásárolunk. Ma már ezek az evőeszközök viszonylag olcsón beszerezhetők, miközben könnyen tisztíthatók, csepegtetéssel is száríthatók, és használatuk semmilyen veszéllyel sem jár az egészségre.

Mivel a legtöbb étkészletből hiányzik, ezért külön kell megvásárolnunk a süteményfogó csipeszt. Ez egyébként alkalmas a megsült lángos forró olajból való kiszedésére is.

Milyen a jó konyhakés?

A munkaeszköz minősége alapvetően meghatározza munkánk eredményét. Rossz szerszámmal, s érvényes ez a konyhakésre is, csak tönkretesszük a nyersanyagot. A kések beszerzésénél alapvető szempont legyen a minőség, de ne törekedjünk a drága sorozatok megvásárlására, mivel ezek a készletek húsok feldolgozására alkalmas késeket is tartalmaznak, amire háztartásunkban aligha lesz szükség. Sokkal jobban járunk, ha a nélkülözhetetlen késeket egyedi szempontok alapján választjuk ki.

A vegetariánusok sima élű, masszív pengéjű nagykésből csupán egyetlenegy darabot vegyenek, amelyet tésztametélésre használnak majd. Ennek a legalább 22 cm hosszú, széles pengéjű késnek azonban rendkívül jó minőségű acélból kell készülnie, hogy az éle tartós legyen. Viszont nagyon fontos, hogy ezt a kést a gyúrt tészták darabolásán kívül semmi másra ne használjuk, mert ha az élét, vagy a sorozatos köszörülések következtében a különlegesen kiképzett profilját elveszti, akkor metélés közben a tészta összeragad. Különösen fontos a masszív, nem elhajló pengéjű, borotvaéles kés cérnametélt készítésekor.

Valamivel hosszabb, de keskenyebb pengéjű késre van szükség a nagyobb méretű zöldségek, pl. káposzta darabolásához.

Ugyancsak szükség van egy hosszú pengéjű, de tarajos élű késre a kenyérvágáshoz. Sima élű késsel vágva a kenyér szalonnássá válik, és morzsálódik. A még meleg kenyeret vagy péksüteményt könnyebben lehet vágni (nem lesz szalonnás), ha a kést előtte hideg vízbe mártjuk.

A háztartásokban leggyakrabban a hozzávetőleg 12 cm hosszú pengéjű késeket használják. A fogazott vagy recézett élű kés elsősorban zöldség- és gyümölcstisztításnál hasznos, a sima élű darabolási műveleteknél (pl. hagymavágásnál, petrezselyem aprításánál). A profi szakácsok széles pengéjű nagykést használnak e célra, de ennek előnye csak gyors darabolásnál nyilvánul meg, amihez nagy gyakorlat kell. E 18-20 cm hosszú robosztus késnek a beszerzésénél alapvető szempont legyen, hogy az éle mélyebbre nyúljon a markolatra helyezett ujjainktól, különben nem tudunk vele akadálymentesen dolgozni.

Szinte minden háztartásban találhatók 6 cm hosszú pengehosszúságú kések is, melyek azonban a gyümölcs- és burgonyahámozáson kívül szinte semmire sem jók. Hámozni viszont hosszabb pengéjű késekkel is lehet.

Az ismert gyártók zöme hagyományos fa- és műanyag nyeles kivitelben dobja piacra termékeit. A fanyél fogása kellemesebb, nedves lakásban azonban előnyösebb a műanyag nyél, mivel nem penészedik meg. A mosogatógéppel rendelkezők is ragaszkodjanak a műanyag nyélhez, mert a fanyél szétázik. Léteznek fémből öntött kések is, de ezek meglehetősen drágák, viszont elnyűhetetlenek.

Egyre divatosabb a hullámkés, amely salátakészítésnél lehetővé teszi a zöldségek dekoratív szeletelését. Otthoni használatra ajánlatosabb egy sajtszeletelő kést vásárolni. Elkerülhetetlen a húros sajtszeletelő használata a rokfort típusú sajtoknál, mert késsel vágva az érett fajták törnek, szétesnek.

A késekkel kapcsolatban nem szabad elfeledkezni azok élezéséről sem. Régebben ezt fenőkövekkel végezték, azonban a jelenleg gyártott fenőkövek gyenge minőségűek, élezésre alig használhatók. A boltokban kapható speciális késélező (a kés élét az egymással szemben elhelyezett acéltárcsák között kell végighúzni) ugyan hatékony élezést biztosít, ám csak kevésbé jó minőségű, lágyabb acélból készült késekhez alkalmazható. A kovácsolt acélból készített kemény pengék élét az acélgörgők kitördelik. Ezért a jobb minőségű késeknek élezésére legalkalmasabb a fenőacél, amely voltaképpen masszív nyélbe ültetett, hosszirányban finoman mintázott kemény acélrúd. A jó minőségű fenőacél nem olcsó, de egy életen át használható.

Miről ismerjük meg a minőséget?

A forgalomban levő kések választéka széles, a minőségük megítélése nehéz. A márkás terméknek azonban van egy sajátos jellemzője, ez pedig a hengerpárna, amely a penge megvastagított töve, s a markolat előtt helyezkedik el. Szerepe a kés súlyának növelése, a nyél és a penge közötti egyensúly megteremtése. Megakadályozza azt is, hogy az ujjak rácsússzanak a vágóélre. Ezeknek a késeknek a pengéje nem csak a fokától (hátától) az éléig, hanem a markolatától a hegyéig is vékonyodik. Ezért rendkívül stabilak, nem hajlanak el, és nem törnek. A felületük sem fényesre polírozott, hanem szaténszemcsés (finomra köszörült).

Étkezéshez használt kések

Jóval kevesebb az elvárás az étkezéshez használt késsekkel szemben. Ma már nem kell borotvaélesnek lenniük. Sok gyártó úgy ellensúlyozza az él hiányát, hogy a tompa hegyét fűrészfogszerűen képezi ki. ĺgy ha vágni nem is lehet vele, legalább el lehet fűrészelni az ételt.

Mellesleg az evőeszköz kifejezés a XIX. század végétől vált használatossá. Ez azonban nem jelenti, hogy korábban nem használtak az étkezéshez kést, villát vagy kanalat. Már az ősember is készített magának agyagból égetett kanalat. Később csontból, fából fabrikálta az evőeszközt. Az egyiptomiak bronzból öntötték a kanalat. A gazdag görög és római polgárok ezüstből készített kanalat használtak. Források szerint a kétágú villát a rómaiak vezették be. A többfokú villa alkalmazását pedig a középkori férfidivat, a keményített, cső alakú gallér segítette elő, mert ebben nehéz volt az evés. Az evőeszközök használata azonban még ekkor sem volt általános. XIV. Lajos francia király például még kézzel evett. A késhasználattal nem volt semmi probléma. Ez az eszköz ugyanis önvédelmi fegyvernek számított, így kezdettől fogva mindenki magával hordta. Később már nem volt feltűnő a zsebben tartása, mivel feltalálták a nyelébe fordítható pengéjű bicskát. Az összeillő kanál, kés és villakészletek csak a XVIII. század közepétől váltak általánossá. Rozsdamentes acélból 1920 után kezdetek el étkészleteket gyártani.

A távol-keleti népek ma sem használnak európai evőeszközöket. Náluk az étkészlet evőpálcikából és porcelán leveseskanálból áll. (w-net)